Rendkívül meghat, megérint, hogy létezik egy rendezőnk, aki személyes drámáihoz ilyen közel enged. Aki talán mert tudja, a legintimebb történetünk is csak egy lepel rajtunk, mely eltakar önnön valóságunktól, így nem fél megmutatni magát. Az ilyen művészetnek van számomra egyedül súlya és létjogosultsága. Az élet a rendező, mi csak krónikások vagyunk, és feljegyezhetjük forgatókönyvét. Szabolcs művész, hozott anyagból dolgozik, “traumát” old. És végre arra használja a művészetet, amire való, hogy lemossa nyomorult életünk gyalázatát, eltávolítsa, demisztifikálja kettősségünket és úgymond visszaemelje a művel az életet, egy házasságot, egy szerelmet az “aranykorba”.
Az egyszer volt Hajdu-Török-Illyés házaspár drámáját az eleje óta figyelem, természetesen már az Ernelláéknál láttam, hogy nagy a baj. Ami csak a szokásos húsz év utáni lefáradás volt, az álságos, klasszikus monogámia öröksége, mely elzárja előlünk személyes szabadságunkat, és mely miatt nem merünk már egymással beszélni. Mert ha mernénk, az széjjel szakítaná a monogámia falait.
Ez van..Mégis ez a rendszer uralkodik még mindig a huszonegyedik század felett, és egyre csak rogyunk alatta, de úgy tűnik, még mindig nem eléggé.
Végignézve a trilógiát mind színházban, mind moziban, tehát az összes előadást, bevallom, azt hittem, majd egy ilyen szuperérzékeny és intelligens Szabolcsnak lesz valami jobb megoldása erre, minthogy a végén simán elválik..Hát nem volt, itt még a zsenik sem zsenik.
De azért ez a film a mágikus realista végével, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar, ahogy tud, személyes érettsége függvényében, mégis egy harmadik, sosem járt út felvázolása. Ami reményt ad.
Várom a folytatást, a negyedik részt, várom Orsi és Szabolcs teret és időt nem érintő szövetségének következő epizódját, mert ez itten csak az élet volt.
(Tóth Orsi és Pető Kata játéka miatt külön öröm volt, micsoda gyönyörű nők)