(nem tudom, minden előadással így van-e, de a tegnap estire a Radnóti a kezdés előtt még árultak pótjegyet, a nyolcezer forintos helyett ezerötszázért. És ahogy láttam, még bőven voltak ilyen székek, szóval érdemes az utolsó pillanatban is odamenni, hátha. Aztán ráadásul a háttámla nélküli pótszék helyett, mégis igazi széken ültem valaki helyett, és még emelőt is kértem a fenekem alá..Persze ettől függetlenül nekem mindig elkel egy kis idő, míg megnyugszom ennyi ember között, talán ez annyi idő, míg mindenki tényleg “odaér”, nem csapong a figyelem, és kizárva a külvilágot a színpadra koncentrálunk. Ilyenkor a tömegiszonyom is eltűnik, és a sokaság már az adott témára fókuszált figyelme erősíti egymást. Itt már eltűnik a sok-sok én, és egy ügyet imádunk, azt, ami a színpadon zajlik, ha szerencsénk van, és van miért. És tegnap volt miért!!)
A trilógia vége óta várom, mi lesz Szabolccsal ,mi lesz zseniális lényével, akinek hiába ér égig a szíve és az elméje, mégis egy “apró” kövön ő is ugyanúgy elbukik, mint itt mind. Ami a párkapcsolat. Mert hiába művészi zsenialitás, rettentő és lángoló gondolatiság, arra a trilógia szerint ég ő sem talált megoldást, miképp éljük túl a szerelmi kapcsolatainkat. Vagyis inkább arra, hogyan mentsük át azt az életen? Miként győzzük le a személyes ént, mely folyton a szerelem útjába áll, és rendre diadalmaskodik felette? És ne válás legyen a vége annak, aminek nincs vége. Aminek nem lehet vége. Amiből talán csak egy van, vagy még annyi se.
Borzasztó csalódott voltam, hogy Szabolcsék sem találták ki a párkapcsolati elixírt, és nem volt jobb megoldásuk, mint itt a sokaságnak, hogy ha nehéz, ha egyre szörnyűbb, akkor elválnak. Már az Ernelláéknál láttam, hogy nagy a baj, és milyen döbbenet, Szabolcs számára még az Egy százalék indiánban sem volt egyértelmű, hogy valaminek vége.
Pedig az alkotói én, a mű már előrevetítette a folytatást. Mágikus, félelmetes dolog a művészet, én is úgy tapasztalom, ha igazi, őszinte a mű, mintegy előrevetíti az életet. Az alkotó bennem tágabb tér, aki messzebb lát, én meg a személyes, jó esetben majd felzárkózom.
Orsi és Szabolcs hazánk egyik legautentikusabb szerzőpárosa külön vált, és mindezt a kamerák előtt, a színpadon tette. Tragédiájuk mindannyiuké, mert aki egyszer is összekötötte valakivel életét, az előbb vagy utóbb találkozik azokkal a nehézségekkel, amivel ők. És valódi zsenialitásunk itt mutatkozik meg, hogy ezen a ponton mik a megoldásaink. A trilógia után csalódtam picit Szabolcsban, hogy ő sem talált ki jobbat, mint egy válás, és mióta láttam az utolsó részt alig vártam a folytatást.
A folytatás a Legközelebbi ember, Szabolcs megsokszorozódása a színpadon. A nézők előtt a személyes én apró darabjaira szakítása, és annak minden irányú bemutatása.
Az ilyen típusú művészi alkotás az író roppant érett, mondhatni önmegvalósított álláspontját mutatja meg. Így feltárni csak az meri magát, aki végső valóságában megállapodott, különben mindenki rejti magát, mert egy szerepet hisz valóságának.
Ezen a szinten már egyértelmű, ez a sok-sok én nem Én vagyok, ruha mind csak rajtam, ezért sem félek felfedni a legintimebb titkaimat, mert csak eltakarnak. Engem. A makulátlant, az énvalót a jelenségek mögött és között.
A személyes önfeltárás azon kívül, hogy művészi tisztelgés a minden támasz nélküli önvaló előtt, kísérlet találkozásra az élet keretein belül, amit csak az emberi részt átvilágítva, a sebeket megmutatva lehet.
Csak az tud találkozni bennünk aki meztelen. Csak ezen a ponton ismerünk a másikban magunkra. Míg ruhát, maszkot viselünk, maximum ütközni, horzsolódni tudunk.
Szabolcs kísérletet tesz erre a lehetetlenre, ezért ennyire ismerős, ezért szinte rokon. Mert általa magunkkal találkozunk.
A Legközelebbi ember az élet Orsi (volt felesége Török-Illyés Orsolya) után, ami annak a tanúbizonysága, a válás ezen a szerelmi intenzitási szinten, az együvé tartozás ilyen magas fokán nem létezik. Persze úgy tűnik, ebben a tér- időben, ahol élünk, el kell játszani, hogy Orsi és Szabolcs elváltak.
Pedig egy frászt váltak el. Amit isten kötött össze, azt ember szét nem szakítja, persze erőlködhetünk. Csak talán isten ezt a házasságosdit nem ebben a durva, páros csatában képzelte el, falak között, ahova bezárjuk a szerelmet, és a házassági kötelességgé degradáljuk a szexust, a mosás és a teregetés között.
Persze el kell válni a történet szintjén néha, hogy rálássunk egymásra, a szerelemre, arra ahogy azt isten elképzelte. Amely szabad, nincsenek kerítései, tolerálja, sőt követeli azt, hogy mások számára is átjárható legyen.
Mert ahogy látom mióta Szabolcs mást is szeret, mert erről vall a darabban, egyrészt megfiatalodott, megtáltosodott és a legfontosabb nem múlt el Orsi szeretni. Nahát, nahát..
Ez a darab már Szabolcs zsenialitásának újabb drágaköve, és még nincs vége. Ő meg talán nem, de én már látom a folytatást. Látom, hogy lesz itt még műalkotás, ahol Orsi ismét főszerepet kap, ez a darab már előrevetíti azt, amit el sem tudunk képzelni. Azt, ahogy isten elképzelte az emberi kapcsolatainkat eredetileg. Melyben végre ismét szabadok vagyunk az egyház ránk erőltette monogám rémálomtól, minden baj okától. (ezért a mondatomért lehet utálni, már nem érdekel ez sem, majd meglátjátok, amit én már látok)
És akkor talán az is kiderül, hogy legközelebbi emberből nem csak egy van, és, hogy többször, érettebben, nyitottabban átélhetjük az első és igazi szerelmet. Mert a szerelemből amúgy nem csak egy hatalmas van, csak valahogy sokan elfáradnak hinni ebben útközben.
Szabolcs nem. A szerencsecsillagunk ő nekünk! Akit ebben a darabban körbeünnepelnek ragyogó színészeink.
Éljen, éljen a művészet mindenek felett!!