A nyári napforduló felé közeledve minden hajnalban előbb ébredtem fel, mint a madarak. Először csak egy bátortalan csipogás, s mire harmadszorra kinyitotta kicsi torkát már az egész tájat bezengte. Párt kerestek az apró madárszívek.
Lehúzták rólam a takarót, belecsipogták a fülembe, gyere kelj fel, nézd milyen szép az ébredő nap.
Pedig a nyártól eleve rettegek, ilyenkor nincs hova elbújni, a fény bevilágít mindenhova. A nyár harsogó és jókedvű, én meg nem vagyok az.
A telet szeretem, mely passzív és mélysötét. Csillag világít, hold ragyog, sokat alszik a világ és vele együtt szunnyad az én is. E sötét gyógyír mindenre.
Ám vészesen közeledett a tavasz, mire eszméltem, már ott álltam a június előtt, s tudtam, most már haladéktalanul cselekednem kell.
Megszakad a szív. Amilyen mélységes bánatos ugyanannyira gyönyörű is nekem ez a kifejezés. Lenyűgöz az az ember, aki feladja, nem bírja egyedül, kiáll a hajnalba és segítséget kér.
Éreztem, ez enyém sem bír el már túl sokat.. Sorra igyekeztem lemásolni a környezetem nagy fájdalom esetén használatos túlélő mintáit, de kiderült, nálam egyik sem működik. A világ önmagában nem gyógyít meg. Télen csak elfelejtettem kicsit, mennyire is fáj, hisz a fekete nyugalma mint sebesültre, jótékony takarót borított rám. Lábadoztam e puha védelem alatt. Ám ahogy rázendítettek a hajnali madarak lehúzták rólam a takarót.
Fel kellett húzni a ketyegő szívemet, vagy legalább elemet tenni belé.
A nap már majdnem teljesen felbukkant, s tudtam, ha az egész korongot meglátom, fel kell állnom és folytatnom tovább.
A hullámzás az életben pedig nem lett kevesebb, az ébredező világ ugyanolyan harsány volt. Hol vagy édes, csendes telem? Ezzel a szívvel ezt nem csinálom tovább..
És akkor kiálltam a madarakkal együtt a hajnalba, és kivettem magamból a régi, elfáradt szívemet.
