A két nappal ezelőtti Hamvas Béla új kiadású kötetei írásom kapcsán hangosan gondolkodom tovább.
(a facebookon megjelent írásról van szó, melyet bemásolok ide:
EDDIG TALÁN NEM IS AZ EREDETI HAMVAS BÉLÁKAT OLVASTUK??
pár éve, hogy sorra jelennek meg Hamvas Béla újra kiadott kötetei. Az egészben kezdetben egy sima újrakiadást véltem felfedezni, új külcsín, talán üzleti fogás is, aztán, ahogy elkezdtem járni a kötetbemutatókra, megértettem, hogy az új külső új benső tartalmat is takar. Pletykákból, elmesélésekből tudtam az évtizedeken át húzódó Dúl Antal/Kemény Katalin által erőteljesen átírt hamvasi szövegekről, de igazából zavaros volt az egész, nem tudtam, mihez igazodjak.
Aztán ahogy elkezdtem olvasni az új kiskönyvtáras, fehér köteteket, még ingoványosabb talajra jutottam, és azt fedeztem fel, noha a könyveknek a címe olykor megegyezik a kilencvenes évek óta kiadottakkal, de tartalmunkat nézve olykor teljesen új szövegrészek vannak bennük. Ám, ami feltűnt inkább egy érzet volt, egy megmagyarázhatatlan furcsa megtapasztalás, hogy bizony ismerve a korábban kiadott szövegeket, ezeknek az újaknak, úgy tudnám mondani, más a szövete. Ezek egyértelműbbek, nem olyan körkörösen újra-újra egyes részeket ismétlőek, kicsit már szájbarágósak is, hanem koncentráltabban arra a meghatározhatatlan pontra mutatóbbak tér és idő mögött.
Ám a leleplezés a kiadótól és az új könyvek szerkesztőitől váratott magára. Afféle sumsumt, titkolózást érzékeltem, és hagytam is az egészet. Mígnem meg nem hallgattam a legutolsó kötetbemutató, a Sethről szóló beszélgetést, egyelőre csak felvételről, (Babérliget Könyvesbolt március 13-a), amikor is bizony elállt a lélegzetem. ((ismételt bemutató március 27-én lesz az Írók Boltjában!!))
Az esten Molnár Eszter Molnár Sándor egyik közvetlen tanítványának, a festőjóga megalkotójának lányával beszélgetett a kiadó, és végre napvilágra került az a tény, a Hamvas-művek nagy része sorozatos átírás, átszerkesztés következménye, és a háttérben éveken át rettentő harc dúlt a Dúl Antal és Kemény Katalin-féle páros és a vehemens, erőteljes kiállású, a rábízott kéziratokat oroszlánként védő Molnár Sándor között.
És persze el lehet bagatelizálni ezt az ügyet, hisz ugyan, csak az érthetőség kedvéért javítottak bele, írták át a szövegeket, de azért a hatodik kötet Tabula smaragdinában lévő félre vagy átírás eléggé veszélyes. A kiadott életműkötet szerint:
“kizárt hogy a kereszténység bázisa nélkül a hagyomány megérthető lenne”
Az eredeti kézirat szerint pedig:
“kizárt, hogy a kereszténység bázisán a hagyomány megérthető lenne”
Ami azért nagyon nem mindegy, és javarészt erre a tételmondatra épül az egész szöveg.
Szóval most újraolvasom az új köteteket, és úgy érzem magam, mint egy friss szerelmes, mert bizony a szövegek újnak, frissnek hatnak, és nem is véletlen, mert azok. Úristen, úristen, mekkora téma ez, ebben az írásban éppen csak érintem, és alig várom a 27-i találkozót.
Ahol felvetettem, hogy esetlegesen nem is az eredeti Hamvasokat olvastuk évtizedeken át, hanem azok önkényes átiratát. Azzal az írásommal csapdába csaltam magam. Rá kellett jöjjek, naivkán sosem gondoltam volna, hogy a fennmaradt kéziratok körül ekkora harc van, és ahogy ez lenni szokott idehaza két pártra szakadt a magyarországi Hamvas-kör.
A Dúl Antal és Kemény Katalin illetve a tradicionális, Molnár Sándor/Darabos Pál, illetve új kiadások szerkesztői között feszül ellentét. Két nap alatt átolvastam a téma kapcsán megszületett írásokat, megnéztem videókat, így van egy képem, mint személyes én hova állok, mert énként valahova állni kell. Mint ahogy szavazni is valahova kell, mert igenis választanunk kell az életben. Ám ezután még inkább kíváncsi vagyok a “másik” oldal véleményére, méghozzá azért, mert úgy hiszem, Hamvas Béla közöttünk áll. Ő az, aki a két vélemény közti szenvedélyes, kifeszült térben, mindkét tábort megtartja és szereti, mert ő már tényleg tud szeretni. És ha csak a saját véleménynél maradok nem jutok el ebbe az ellentétek közti térbe.
Miközben nekem meg legmélyebben valójában mindegy átírták-e, vagy nem írták át a kéziratokat, hogy szavakat cseréltek-e fel, sőt szentségtörő is vagyok, nekem még az időrendiség sem számít, és bőven lehet, hogy a végével kezdtem húszévesen az életművet. Mert noha a gondolataimat, az agyamat működésbe hozva, erőfeszítéseket téve olvastam el sok-sok Hamvas szöveget (egy ideje viszont meghatározottan kevesebbet) mégis “Béla bácsival” való találkozásom túl van az irodalmon.
A szövegei – legyenek azok átírtak vagy hűek az eredeti kézirathoz – az értelmemen keresztül jutottak el hozzám, mégis a nagy munkát a szívemben végezték el, és valójában függetlenül a megértéstől. A szavak éppen csak külső burkai voltak annak, ahova Hamvas mutatott. A szöveg csak az ujj, mely a Hold felé mutat, és a Holdat még Hamvas Béla sem tudta leírni.
Igen, az irányt mutató szándék volt a fontos, és nem a részletek, és ezen a ponton szerencse, hogy nem vagyok kellőképpen odafigyelő olvasó, meg klasszikusan okos sem – erről bizonyíték az egyetemi diplomám értékelése, jajnekem – mert így a “lényegre” – a honnan írta és hova mutatra – és nem a részletekre figyelhettem.
