Szenvedélyes imádattal olvasom a tizenötödik levelet Magyar Hyperionban, együtt közeledek Hamvas Bélával a szerelemhez, a kötet krónikása annak, ami éppen bennem is zajlik, annak az életnek, mely a szerelem kutatását tűzte ki céljául, mert tudja, ez az a téma, ahol a legtöbbet szenvedtünk, traumatizálódtunk emberek, és ha ezt nem gyógyítjuk, oldjuk fel, tényleg elvesztünk. Ez az utolsó remény emberként..
Elhagyott, visszautasított férfiak miatt dúlnak a világban háborúk. Az egész történelem meg nem élt, ki nem bontott szerelmek kivetülése. Nincs itt hibás, a férfi ugyanannyit vétkezett, csalt meg, hagyott el nőt, mint fordítva. Régen kár ez a mutogatás. A női részről tényleg sokat tudok mesélni. Csak azt felejtettük el, és szerintem Béla is, hogy a szerelem nem azért jött, hogy valami romantikus nagyérzelmet hozzon, hanem, hogy önmagunk felé mutasson, mert nem létezik semmilyen más olyan rés, átjáró, ahol ilyen messze vagy közel látnánk magunkban. A szerelem a legmélyebb magánügyünk, mert az istenről és rólunk szól, önnönvalónkba szeretünk bele egy másik emberen keresztül. Éppen ezért a leggyilkosabb fájdalom itt visszautasítva lenni. Szerelemből öngyilkosságot elkövetni teljesen érthető, emberfeletti erő kell, hogy ezen emberfeletti érzésen felül tudjuk kerekedni.
A tizenötödik levélben, Hamvas Béla, a nagyszerű szerelmes kiválasztottja felé tart, szerintem a világirodalom egyik legérzékletesebb leírása ez, lásd az írás végén. Égig érő boldogságban megy a találkozóra, s mire véget ér a levél, teljességgel kiábrándul a szerelemből és bezár, a tizenhatodik levél már a magány fegyelmezett dicsőítése, és innen, noha nagyszerű az életmű, de bizony csak hiányzik belőle valami.
Szóval az egy egész életmű, az egész élet ott törik meg, hogy nyújtja az ártatlan szívét a hölgynek, mint egy csomagot kézbesít a túlpartról, és várná azt, a nő is ugyanazzal az áhítattal vegye át a semmit, mint ahogy ő mozdul felé. Azzal a bizonyossággal, hogy az élő isten dobog a tenyerében, s vágyná, hogy a nő arra az egyetlen pillanatra elfeledkezzen még önmagáról is, nem hogy a családjáról, a ruháiról, a feladatairól. De nem. A nő nincs azon a tudatossági fokon, hogy felfogja mi zajlik.
És itt történik a rettenetes baj, amikor egy a szerelemre, mint isteni beavatkozásra érett lény egy éretlen felé fordul, aki nem tudja átvenni a semmit. Mert a szerelem a semmi maga, se eleje, se vége, se formája, se íze.
A szerelem egy olyan randevú, ahol üres csészéket szolgálnak fel, és ez a nőcske meg valami díszes koktélra várt, s ehhez képest Béla bácsink csak az üres csészét nyújtotta át. Igen, így pusztul el a szerelem ha a világunkba ér, s lesz szexussá, párkapcsolattá és hadd ne soroljam tovább.
Nem tudom, Hamvas Béla ezen mozdulata egyszeri volt- e csupán, vagy többször átélte, hogy a szívét nyújtja, s a másik meg fel sem fogja, mi történik, de úgy érzem, elég volt neki ez az egy visszautasítás, és ezután zárt, és ezután jött a magány dicsőítése, a szentendrei évek és a házasság, ami nem hiszem, hogy ezen a szerelmi feszültségen kötettett, de Kemény Katalinról nem most és nem itt.
Szóval ne már, a visszautasítás után nem bezárunk, hanem tovább nyitunk, ez a legnehezebb praxis, a legkegyetlenebb tűz, a tapasz तपस..mert itt bukunk el mi is, és szerintem Hamvas Béla is, mert ezután kiiktatta a szerelmet az életéből és egy okos férfi lett csupán, miközben tudta, hiába virágszedés lélektana, művészeti írások..és most nem sorolom fel a több tízezer oldalt, valami borzalmasan hiányzik.
Mert a szerelem nem az xy asszonyka volt, hanem maga az isten, aki amikor visszautasította Bélát, csak próba elé állította, és ő rögvest elbukott.
Mert ebben a nőcskében én jöttem el, a magasságos, aki kisebb vagyok, mint mustármag, a szíved, akiért ki kell bírnod minden fájdalmat.
Én is regényt tudnék írni a szerelmi csalódásaimból, a képeim is azért olyan színesek, mert végtelen az árnyalata a fájdalomnak. De azt is tudom, csakis a szerelmem keresztül, mely a világi élet legkegyetlenebb praxisa, mert párban zajlik, állandó tükröződésben jutunk vissza az édenbe. De nem romantizálom, végül egyedül maradunk!!
Szóval nem valami taknyos duálpáros mesére utalok, hanem a szerelem az úton kísérő erejére, a gyakorlatra, a szádhanára. És ha visszautasítottak százszor, pont az istenért nyiss százegyedszerre is, mert az összes szerelmi találkozás egy próba, egy vizsga volt.
És talán az van, hogy szegény Évánk cibált ki minket az édenből, de csak az ártatlan, védtelen nő tudja visszavezetni a történetet oda. Mert manapság csak a nőnek szabad ilyen gyengének, védtelennek, ártatlannak lenni. Micsoda kbszás férfiként élni azért..
Szóval, nincs mese, Hamvas Béla életművét mi nők írjuk tovább.
Részlet a Magyar Hyperion tizenötödik leveléből, a teljes részt majd bemásolom idővel:
“..sajátságos állapotban vagyok: teljesen bolond, mert bolondul szeretlek. De ez a szerelem éber, okos és egészséges. Bolondul éber és bolondul okos. Kétszeres bolondság, szóval egészen tiszta őrület. Most mindent merek. Szabadulóban vagyok, néhány hét múlva minden ügyem rendben. Oly közel vagyok hozzád, hogyha kinyújtózom, már elérem az árnyékodat. Eddig minden terv fantasztikus volt. Tegnapelőttől kezdve a fantázia reálissá lett, közeledek örömemhez és veszélyemhez. Az öröm rendben van, mondod, de mi az a másik? A pettyes ruha, ó, igen. Mennyire várnak rám valahol! -éppen annyira, ahogyan én várok valakire. Csak azt nem rétem, ha már ennyire várunk egymásra, miért nem találkozunk? Akkor azt hittem: most. Odamegyek hozzá és leülök a fűbe. Mondja azt, hogy megérkeztem? Minek? Látja. Mondja azt, hogy, – mit mondjak? És mint mondjon ő? Ránézek. Szép? Nem tudom, Jó itt lenni? Nem tudom.Megfogom a kezét. Milyen születés előttről ismerős ez a kéz. A lábára nézek és tudom, hogy ez az ő lába. Mindig ilyen volt bennem ez a láb. Ismerem a térdét és a derekát és a vállát, ahogy ismerem a melegét és leheletének illatát. Olyan ismerős vagyok benne, mint a nyelv a szájban. Otthon vagyok. Nem kelek fel, ő sem. Felkelünk. Eddig is így éltem, de szék mellettem üres volt és üres az ágyam másik fele. Már nincs én. Megyünk, járunk, alszunk, nézünk. élünk(….) Karjaink, lábunk, hajunk így értette egymást. Átfontad a nyakamat, arcod odaszorult a vállamra, – mint kellett mondani a vállnak, vagy az arcnak, hogy meggyőzzék egymást?”