Minden reggel az az első gondolatom, vajon, “ki” lesz ma erősebb, a fájdalom vagy én? Mert az ember folytatni tudja egy enyhe fogfájással, egy égető érzéssel is a szív körül, de van egy pont, ahonnan már elviselhetetlen ez az egész, és ez minden nappal közelebb van.
Túl sokat tudok, az elmúlt tizenhét évem alatt összegyűjtöttem a realizáláshoz szükséges összes ismeretet, melyből még egyáltalán nem következik a valóság helyreállítása. Arra nincs recept, sőt, szerintem, nincs is valóságrealizáció az életben, mert még a legutolsó, legáttetszőbb megtapasztalásunk, felismerésünk is ebben a duális térben történik, mely átélésekből sokan már iskolákat nyitottak és prédikálnak..
Borzalom, de a legeslegutolsó atomunk sem a valóság része, élethossziglan be vagyunk zárva ebbe a ketté tört létbe. Pontosan tudom, hogy ki nem vagyok, a tagadás az egyik legjobb barátom, és ennek okán elrettent a köröttem tapasztalt nem tudás. Emiatt fáj nagyon.
De tegnap este kaptam egy jófajta fájdalomcsillapítót, Hamvas Béla Magyar Hyperionjának új kiadását ünnepelte a kiadó, első alkalommal lett kötetté rendezve az eredeti kéziratot teljességében megőrző szöveg, azóta azt is olvasom. Megint alig aludtam és vagy már hat könyvvel fekszem egy ágyban.
De tegnap este volt két óra pihenőm, ezért bírom most talán, néha belealudtam a beszélgetésbe, valami mély delíriumban voltam, ahogy Béla bácsit is érzékeltem a térben, és jöttem rá újra és újra, bizony nekem ő az “ikerlángom”..Számomra soha senki nem érintette ilyen izzóan és megértően a szerelem témát, mint ő, a Hyperiontól most még nagyobb tüzet kapok, és jaj nekem..
Hamvas Béla a társától örök szerelmet kért, és ő pedig ugyanazt ígérte neki, amihez képest az, amit mi itt szerelem címszó alatt művelünk emberek, a valódi botrány. Mert ő is tisztában volt vele, a szerelem a legnagyobb teher, mely önkényesen jelenik meg két emberi lény között, akik onnantól együtt cipelik annak hatalmasságát az életen át és azon is túl.
Így írja: “Milyen irtózatos nehéz lesz, milyen gyönyörű! Azt vártam, hogy ennek nem tud ellenállni. Ennyi félelmetességre csak egy válasz lehet, ha azt írja: holnap az esti vonattal jövök. De neki még arra sem volt ereje, hogy azt mondja: nem. Hazudott valamit. Akkor azt hitte, megmenti önmagát. A megölt pillanat, az istenek vére kifolyt és méreggé változott. Hat vagy három, vagy tíz hétre szerelmi viszony. De örök szerelem? Nem kaland, ellenkezőleg. Ez az út. Hova? – oda. Jól tudod, hova. Fel a magasba, ez a hyperioni út.”
És persze, hogy ment volna az asszonka, ha Béla valami zavaros, nagyérzelmet kínál, ha hazudik, de a szerelemmel senki sem bírt szembenézni. Így Béla egyedül maradt e rettentő teherrel, aztán “kért” egy gyors agyvérzést a végére, mert ezt egy ponton túl nem lehet elbírni..
Bélának már jó, túl van ezen a cirkuszon, és biztos könnyebben tudott elmenni innen, mert nem volt gyereke, nekem nehezebb lesz. A női utak nehezebb, mert nőként még jobban szeretünk és nem csak magunkat, és a végtelenségig itt tudunk maradni egy másik miatt..
****************************
És milyen őrület, Béla kommentálta az egész emberi szellemtörténetet, isten tudja, hány nyelven megtanult, és még kb ötszáz évre lett volna szüksége, hogy kész legyen a teljes életmű, de szerelme elvesztését összesűríti egyetlen levélben.
Ám amikor interjút készít magával, azért bevallja, a szeretni tudásért csak “vissza kéne jönnie”, hisz realizációja nem volt teljes így. De már egy szót sem szól abban a szerelemről, talán mert az azért veszélyesebb ügy, még neki is.
Mert míg szeretni emberi dolog, a szerelem isteni minőség, önkényes, “fentről irányított művelet”, s mikor engedelmeskedünk neki, válik el, valóban szeretjük-e az istent. És a szerelem nem feltétlen kér tőlünk változtatást a történetben, egész jól elfér egy házasság mellett is, mert csak azért jön, hogy irányt mutasson önmagunk felé, aztán el is illan.
A szerelem nem az a másik, mely láthatóvá teszi hatalmát, így mikor emberi formán felcsillan, éppen csak felületként használja azt, hogy azon saját ragyogásunk pillantsuk meg. A szerelem a legkomolyabb gyakorlat a valóság realizálása útján.
Ám amikor az a másik, akin felcsillan még csak nem is fogja fel, mibe/kibe is szerettünk hirtelen bele, és elárul, és még titokban sem jelzi, hogy ért minket, akkor… innen idézem, tizenharmadik, tizennegyedik levél: ” A megölt pillanat, az istenek vére kifolyt és méreggé változott.”
majd így folytatja a következőben
“tudom, hogy láthatom. Vártam rá. Jött, odamegyek, szót váltunk, aztán szöknöm kell. Mikor egyedül vagyok, még szédülten az örömtől egyszerre csak a ruhájára gondolok (…) Otthon föltették a kérdést: vagy ők, vagy én. Választania kellett. S ő lemondott rólam, de időt akart nyerni. Persze tudták és ezért drága és divatos ruhát csináltattak neki, hogy megpuhítsák. Ez a ruha volt rajta, amikor elárult. Ebben találkozott velem, fogott kezet velem. Ez után a nap után egy évig nem tudtam örülni. Egy meghalást könnyebb elviselni.”
Ismerem ezt a helyet, bőven tovább gyászoltam, mint egy év, szerintem ma sem vagyok túl rajta. Míg anyám elvesztése, ami ugyanabban az évben történt, gyönyörű erőt ad azóta is, mert őt megtaláltam odaát, de aki megcsal a szerelemmel és a kevesebbet választja, az bizony úgy halt meg, hogy életben maradt, és azt gyászolni sem lehet.
De talán mégiscsak erősebbek a nők, mert amiről innen Béla ír azzal már nem értek egyet, és szerintem, ma már ő sem gondolná így, legalábbis remélem. Éppen ezért vágyja-vágyja szakadatlan, hogy fejezzük be a művét, és egészítsük ki a szerelem fejezetével, példákkal alátámasztva, mi nők.
A férfiak meg majd egyszer ideérnek vagy nem érnek, de az már lassan mindegy is lesz. Az elkészült mű, ami a beteljesített élet a lényeg.
Így ír a szerelem elvesztéséről egy megtört férfi, még akkor is, ha maga Hamvas Béla volt:
“Még nem voltam negyvenéves, mikor a szerelem életemből eltűnt. Nem váltam meg tőle keserűséggel. Nem éreztem magam megrövidítve. Akit az istenek szeretnek, annak megengedik, hogy mosolyogva haljon meg. S én tudtam, ez mit jelent: békésen, csendesen, derűsen halt meg bennem a szerelem, minden méreg nélkül. Mondd, ki az, aki többet tudott volna csinálni? Tudom, hogy ki vagyok. Nem tagadom le és nem feledkezem meg róla egyetlen pillanatra sem. Nem vagyok gyáva és nem vagyok buta. De nem vagyok szerény sem. Hogy valódi asszonyt akartam. Tudom, hogy valódi vagyok. Nem kaptam. Nincs? Nem tudom. A legnehezebb volt ezt a hiányt feloldani valamilyen teljességbe. De sebek és bánat nélkül sikerült, tisztán, józanul, komolyan és zaj nélkül.”
Szóval én a nő inkább zajongok és hisztériázok, de itt nem állok meg, a szerelmet nem temetjük el negyvenévesen, mert akkor miről szólt az utána következő huszonnyolc?!
Béla bácsi, tetszik hallani? ! A szerelem maga az isten volt és van azóta is, álruhában, és ki tetszett találni itt valami mesét a haláláról.
kép: Hamvas Béla vetkőztet, 2017, 85*85cm
