Az Írók Boltjában bemutatták Hamvas Béla: Seth című új, ez idáig ismeretlen kötetét. Jó ideje szomorúan követem az eseményeket, és fel nem fogom, hogy “egy Hamvas Béla” körül is miként generálódhat ennyi viszály, feszültség. Amiről szó van, az az, hogy állítólag Béla még az életében több részre osztotta a kéziratokat, és azokból a feleség, Kemény Katalin, az egyik szellemi örökös, Dúl Antal, Molnár Sándor (festőjóga) és Darabos Pál ( a háromkötetes életrajzírója) is kapott. Az említettek közül senki sincs már az élők között, így már csak találgatni tudunk, mi is volt ezzel a szándéka.
Amióta Molnár Sándor lánya, Eszter, valamelyest túljutva édesapja halálán, felkereste az új kiadót, aki a harmincvalahány kötetes barna Hamvas-sorozat után ismételt kiadásba kezdett, Eszter beszélni kezdett arról az időszakról, amikor Dúlék erőnek erejével, fenyegetések árán is vissza akarták szerezni Sándortól a kéziratokat. Hallgatva Esztert tegnap élőben, nem hiszem, hogy ferdítene egy gyerekkori emlék kapcsán..lényegében miatta mentem el, hogy közelről érezzem meg őt.
Mégsem tudom, kinek van igaza, mi volt valójában Dúl szándéka, felvételekről látva, nem érzem, hogy valami tank lett volna, feltehetően elvesztette a türelmét az oroszlánnyi, a szövegeken őrködő Molnár közelében, én is szoktam ilyet.
Nem voltam ott, egyszerűen hiába “erőlködök” nem látok bele Hamvas Béla abbéli szándékába, miért rendelkezett így, miért nem hagyott mindent Katónál? S mivel a barna köteteken nőttem fel, melyektől rengeteget kaptam, és melyeket az új kiadó átírással vádol, nem tudok és nem is akarok állást foglalni.
A tegnap este korántsem volt olyan harcias, mint az előző, melyet csak felvételről hallgattam a Babérliget könyvesboltból, ahol Eszter nem tett lakatot a szájára.. Részletesen elmesélte az előbb említett esetet, Dúl és az apja között.
A tegnap békés volt, meleg. Szerettem ezt a beszélgetést, szerettem a konferanszié, Kulcsár Géza rettentő bonyolult körmondatait, szerettem, amilyen vagány külsővel – tornacipő, zakó-kombináció – ült Béla szelleme előtt. Én izgultam helyette, hogy be tudja-e fejezni, amit elkezdett, és be tudta. Lenyűgöz az efféle férfielme.
Szerettem Palkovics Tibor visszafogottságát, halkságát, akit Kulcsár szenvedélyes Hamvas lázában égve szinte provokált. Palkovics nem veszítve el saját jellegét, a nyelvet hasonló színvonalon használva reagált. Aztán végre megszólalt Eszter is, akinek szavaiban végre megpihenhetett az elme, és tovább nyílhatott a szív. Eszter nagyon érzékenyen annyit fűzött hozzá, hogy ő, azt amiről a fiúk beszéltek – a hamvasi esszenciát – belülről élte meg, mert apja, mint az egyik legközelebbi Hamvas tanítvány élte és nem elemezte Hamvast, és ha ezt a beszélgetést hallgatja végig először, nem valószínű, hogy valaha is kinyit egy Hamvas kötetet.
Imádtam, hogy ez a bizonyos valami, a kimondhatatlan csoda felé, ami még csak csoda sem, mert minden szó eltakarja, mindenki a vérmérséklete szerint közeledett, őszintén, ártatlanul.
Alig várom, hogy olvassam végre ezt a Dúlék által sosem látott, Molnár által őrzött kéziratot, mert annyira hiányzik Hamvas szelleme épp, és tudom, hogy ebben a kötetben meg fogom találni.