Szörnyen megkínoztam anyámat a születésemmel, hisz rendkívüli erővel harcoltam azért, hogy ne kelljen világra jönnöm. A köldökzsinórt összevissza magamra tekertem, és kétségbeesetten nyújtózkodtam az egyre távolodó túlpart irányába. Az élet felé közeledve egyre csak nőtt bennem a rettegés, mintha tudtam volna, innentől szerepek várnak rám, véget ér a közvetlen párbeszédek kora, s maszkok szólnak majd maszkokhoz. És kénytelen leszek együttműködni e feltételekkel, miközben végig tudom, hogy hazudok.
Aztán tizenegy órás vajúdás után csak kirángattak az életbe, ami után anyámat nagy nehezen egy hónap után sikerült visszahozni az életbe A kezdeti ölelés és az anyatejes táplálás hiánya miatt betölthetetlen űr keletkezett bennem.
Tudom, hogy én okoztam a kínjait, én, aki még az utolsó pillanatban sem voltam képes eldönteni, elinduljak-e vagy maradjak, s ezen döntésképtelenségemmel rettentő szenvedést okoztam neki.
Visszatértem hát 1974 nyarára és átírtam a történetünket. Azzal a bizonyossággal és meggyőződéssel tettem ezt, hogy tudom, a művészet képes valóságot teremteni és utólagosan megváltoztatni eseményeket.
A méhlepényt visszaemeltem eredeti pompájába és megjelenítettem a testével hatot tápláló nővérem és ereivel a mindenséget behálózó bátyámat, akikkel együtt ringtam anyámban. Én a tej és a vér vizén ringó, eloldozódásra váró csónak vagyok.