Anyám majdnem belehalt a születésembe, szörnyen megkínoztam, hisz rendkívüli erővel harcoltam azért, hogy méhében maradhassak. A köldökzsinórt összevissza magamra tekertem, és kétségbeesetten nyújtózkodtam egy elképzelt, elérhetetlen túlpartba. Az élet bejárata felé közeledve egyre csak nőtt bennem a rettegés, mintha tudtam volna, innentől szerepek várnak rám, véget ér a közvetlen párbeszédek kora, maszkok szólnak majd maszkokhoz. És kénytelen leszek együttműködni e feltételekkel, miközben végig tudom, hogy hazudok.

Aztán tizenegy órás vajúdás után csak kirángattak anyámból, aki rögvest belázasodott, és rendkívül rossz állapotban egy hónapig ápolták a kórház egyik tőlem távoli pontjában. Így a kezdeti anyai közelség és az anyatejes táplálás hiánya miatt egy életre betölthetetlen űr keletkezett bennem.

 

 

Sosem tudtam meg betegségének pontos diagnózisát, ám egy biztos, a méhlepény egy része benne maradt, és ez is okozhatta kínjait. Meg persze én. Pedig nem arról volt szó, hogy ne várt volna rám, hanem, hogy megismert már, míg a szíve alatt hordott. Tudta, még az utolsó pillanatban sem voltam képes eldönteni, elinduljak-e vagy maradjak, s ezen döntésképtelenségem őt is megviselte.

Ezzel a festménnyel visszatértem 1974 nyarára és átírtam a történetünket. Azzal a bizonyossággal és meggyőződéssel tettem ezt, hogy tudom, a művészet képes valóságot teremteni és utólagosan megváltoztatni eseményeket.

A méhlepényt visszaemeltem eredeti pompájába és megjelenítettem a testével világokat tápláló nővérem és ereivel a mindenséget behálózó bátyám is, akikkel együtt ringtam anyámban. Én az anyatej és vér vizén ringó, eloldozódásra váró csónak vagyok.