1974. augusztus 9. – 1994. július 7.
E testben való létezésem egész kiskorom óta meglehetősen bizonytalan volt, már magával a születésemmel – az elmesélések szerinti órákon át tartó oda és vissza csúszkálásommal – azon hezitáltam, jöjjek-e vagy maradjak. Mintha teljességében ismertem volna a földi létezés összes lehetőségét, ami roppant szűknek tűnt. De ugye arra, aki a sorsomat írja, arra aligha van ráhatásom, így jönnöm kellett.. Ám már az elejétől fogva állandóan menekülési útvonalakat kerestem, melyek egy kicsit meglazítják e sűrű anyaggal kötött szövetségem.
Szóval egész biztos, gyerekkorom óta készültem az 1994. július 6-ról 7-re virradó éjszakára, melynek emléke semmit sem fakult bennem az évtizedek ellenére sem. A második InterRail-es utunk során este beírtuk a hamis jegyünkbe Amszterdamot, mint úti célt, és egy kényelmesnek nem mondható éjszaka után, reggelre meg is érkeztünk a holland majdnem fővárosba.
Mivel elvből nem cigarettáztam, így a szálláson megismert fiúkkal, pár óra alvás után, uzsonnaként vagy ahelyett, csak egy kis hasis ettem, éppen csak egy darabot. Az egyik részét belekevertem a kávémba, a másikat felreszeltem, és a kólámba szórtam, afféle ínyencként. A többiek pedig szépen elszívták mellettem, amit vásároltak, és azon kívül, hogy egy kicsit vidámabbak, lazábbak voltak, semmi baj nem történt velünk.
Engem viszont a beadott anyag egészen önnön személyem peremvidékére lőtt, és a kezdeti jókedvet és kacagást, a fák és a házak mókás körbe-körbe táncát, pillanatok alatt rémséges színházi élmény váltotta fel, ahol hamar azt éltem át, a főszereplője vagyok a darabnak, ahol épp a halálomat játsszák el.
Utolsó emlékeim szerint a hostel előcsarnokának padlóján feküdtem kiterítve, és mivel mindennapos esemény volt ott az efféle, nem is keltettem túl nagy feltűnést. Bori barátnőm kezébe kapaszkodtam, és tudtam, ha azt elengedem, nem térek vissza többé a testembe.
Különösebb fizikai tünetek nem kísérték az eseményt, noha belül azt éltem meg, hogy felforr a vérem, és teljességében eloldozódom az utolsó atomomtól is. Ám ahelyett, hogy felülről néztem volna végig, ami megesik velem, ellenkezőleg, a föld mélyén voltam, és azt éltem át, hogy temetnek, ám én eközben a világmindenség legszebb randevújára sietek, melynek fényes élményét azóta képes vagyok rávetíteni emberi találkozásaimra is.
Igen, a szerelemmel találkoztam, önnön valóságom vízióvá kivetített gyönyörűségével, aki végre úgy ölelt, hogy egyetlen ponton sem hagyott rajtam szabad felületet.
Noé felesége, 2024, 85*85cm
Teljes eggyé válásunkat végül én akadályoztam meg, amit azóta is nagyon bánok, mert szerintem, úgy tűntem volna el húszévesen abban a pillanatban az életből, hogy még a gondolatát is elfelejtettem volna annak, hogy létezik egy ilyen sűrű, sötét, az anyag nyomorúságába zárt lét, ahol énné forgácsolódva várjuk a véget. De nem, az együttérzés itt tartott, és a rám könnyeiket hullajtó szüleim fájdalmát nem bírtam legyőzni magamban. S noha sokkal jobb lett volna egyszer és mindenkorra elfelejteni e töredékes emberi létezést, miattuk mégis visszatértem a testbe.
Mára tudom, spontán megtapasztalást éltem át önnön valómról, azt, amiért éveken át mások széjjel meditálják magukat, vezekelnek, gyakorolnak, tanítóknak teszik fel kérdéseiket. Ott és akkor, anélkül, hogy kértem volna, átélhettem önmagam, és mivel nem állt mellettem egy hiteles tanító akkor még, aki a “fény” felé hajt, így az életet, az ismert formákat választottam.
Iszonyatosan sajnálom.
Legalább már harminc éve túl lennék az egészen, talán apám sírdogálna még utánam, bár talán ő sem, de azóta mivel mindenkim meghalt, már az emlékem is teljesen elfelejtődött volna. És persze akkor nem lett volna férj, sem gyerek sem, akik most viszont feloldhatatlan kötelékként kapcsolnak az élethez..
Mert noha úgy tűnik, visszatértem a formába, de azóta – igen, ez harminc éve tart – lényegében ki-be járkálok magamból, ami rendkívül megterhelő, és nagyjából lehetetlenné teszi, hogy normális életet éljek. Furcsa ittlétemnek, maradék életemnek nincs látványos tünete, ezért semmiféle megváltozott bánásmódot nem kapok emiatt, sőt inkább csak bántást, hogy ne érzékenykedjek már, az életet bírni kell. Ja, maszkban én is tudnám.
Hisz a visszatérésem a testbe nem teljesen sikerült, mert a találkozásnak a “fénnyel” az volt a feltétele, hogy minden emberi hívságom, maszkom letegyem, a teljes és makulátlan meztelenség. És ahogy anyámék miatt visszasiettem végül élni, elfelejtettem azokat útközben visszavenni magamra.
Így azóta úgy vagyok jelen az életben, ahogy nem szabadna, mert ezt itt ép ésszel csak páncélokkal lehet végigcsinálni. Ennek híján az átlagnál jobban kell vigyáznom magamra, szigorú és meghatározott napirendet kell tartsak, mert tényleg csak egy kis sávban bírom el az életet. Amit persze a környezetem sokszor hisztériaként definiál. Meghatározott időszakokban harminc éve le kell feküdjek a nap közepén, hogy akár egy pillanatra is, hogy “hazamehessek”.
Ha ezek megvannak, akkor a fennmaradó időben képes vagyok egy viszonylagos földi létezésre, ezalatt festek és írok, és gyorsan elvégzem egyéb feladataim, ami még így is megterhel. Túl sűrű, durva, hamis ez itt nekem, és ez azért annyira nem érdekes.
Ez a magas fokú szerelmi vágyakozásom és a poliamoriát népszerűsítő hozzáállásom is innen vezethető le, ugyanis a földi életben egyedül a szerelem idején átélt élmény az, ami legalább hasonlít ahhoz az öleléshez, ahogy a “fény”, vagyis önnön valóságomat megismertem.
A poliamoria pedig abbéli létezésünk jelképe, amikor az emberiség már csak egyetlen ok miatt időzik itt, hogy ezt a szerelmes lángoslást körbeünnepelje.