Noha egyként léptem a járdaszigetről a zebrára le, mégis úgy tűnt, hárman vagyunk, én a fonó, aki megtekeri halandó életem fonalát, én a sorsjuttató, aki kiméri meddig tartson maradásom, s én a kérlelhetetlen, aki gyűlölt ollójával e fonalat aztán elvágja.
Ahogy sétáltam ott a sötét estében, mind fájdalmasabb volt e három részre szakadásom. Untam ezt a kezdet nélküli munkát, hogy fonok, tekerek, elvágok.
Úgyhogy akkor döntöttem el, kiveszek egy szabadnapot, hadd pihenjünk, se fonás, se tekerés, se vagdosás. A rokkát, az orsót, az ollót jól eldugtam gyorsan. Egy ideig még kerestük a helyüket, olló nélkül vagdostunk, orsó nélkül fontunk, de aztán szép lassan mindenki leállt.
És azt az örömöt, felszabadultságot, azt a könnyed egymás felé vonzódást, azt a falak nélküli másikra találást. Csak egyetlen nap kellett, hogy ami részeikre tört, az újra egy lett. Sőt és még egy se.