gyakori kérdés, hogy használok-e valamilyen pszichedelikumot festéskor? Határozottan nem. Sőt nem iszom alkoholt sem és nem is dohányzom, és soha nem is érdekeltek a módosult tudatállapotú alkotások, az enyémek sem.
Miközben tudom, hogy a drog az élet eleji keresés egyik nagyszerű ugródeszkája, kötelező is lenne kipróbálni őket, és jó lenne, ha ilyenkor állna valaki mellettünk, vigyázna ránk és nyomatékosítaná, mindaz, amit átélsz a tudatod eddig sosem látott és legszínesebb mozielőadása csupán. Nyomatékosítaná, hogy még a kozmikus tudatosságként megtapasztalt táj is innen van, ebből a világból, és semmi de semmi köze sincs a legelső, négyéves korodban feltett kérdéshez, hogy ki is vagy te a valóságban?
Természetesen, ahogy kell, én is megszereztem az ebbéli tapasztalatomat, ami egyszer bőven elég is volt. Elviselhetetlenül sok(k) volt átélni a halál vizualizálását, a szeretteim könnyeit, ahogy a sírban fekve búcsúznak tőlem, és az énem utolsó emlékeit is rólam leégető ölelést.
És igen, ez az ölelés, ölelés.. ez az, amit azóta is keresek minden szerelemben, a lehetetlent. Hisz minden egymásba olvadáskor egy ponton túl útban van a testünk, szinte fáj a vágy, a másikba nem tudunk mélyebbre hatolni a hús, a szövetek, és a csontok miatt.
Talán ami miatt mégis valamilyen szer hatása alatt alkotottnak tűnnek a képek az az lehet, hogy noha úgy hallom a világtól, hogy a legjobb trip is pár nap alatt elmúlik, de egy év alatt talán biztosan, nálam tavaly volt harminc éve, hogy még mindig tart. Mert az addig ismert én – mint tintapatron – egy kádnyi vízben való feloldódása visszafordíthatatlan folyamat.
Ebből fakad mindenfajta, a világ számára érthetetlen “bátorságom”, “nyíltságom”, mert nem látok ott falakat, ahova a világ épített. Noha persze felfogom a köröttem, az vízben még a műanyag patronban úszkáló éneket, és néha irigylem is őket egy kicsit, hogy nekik van ilyen, és el tudnak annak bunkerjében bújni. De az enyém egyszer és mindenkorra elveszett.
Aranyeső, 2020, 84*84cm
Szóval nálam nem múlt el a hatás, és évtizedek óta abban a kitágult tudatállapotban vagyok, ami miatt nem mindig érzem a határokat. Ezért ez a sok színes, harsány, szomorú, rettentően boldog kép, ahol egybefolyik én meg te és te meg én.
Ám hadd ne fűzzek túl sok reményt még a kádnyi vízhez sem, ehhez a kitágult tudatú térhez, ahol élek, mert ez is még mind mind mind a jövő-menő én egy nagyobb rendszere, ahol hála a jó szerencsémnek nem landoltam. De a képeket innen festem, igen.