Ötévesen Norvégiából kaptam egy mesekönyvet, melynek a borítóján a kislánynak igazi haja volt. Sokáig simogattam a selymes tincseket, mielőtt ki mertem nyitni a könyvet. Rögvest fennhangon olvasni kezdtem a karikás a (å) , az áthúzott o (ø) és az egybenőtt a és e (æ) betűkkel díszített szöveget úgy, hogy még a magyar ábécét is alig ismertem. Fogalmam sem volt, mit olvasok, nem is volt lényeges. Csak a boldogságra emlékszem, mert azok a szavak, az a csengés körbeölelt, megmelengetett engemet.
A könyv harmadik oldalánál járva eldöntöttem, hogy megtanulok norvégül. Persze csak mosolygott rajtam a család, de később mégis majdnem megvalósítottam az elhatározásomat. Majdnem, mert a norvégből svéd lett, a tudás meg időközben megkopott, de ami megmaradt, abba azóta is két kézzel kapaszkodok. Aztán útra keltem és addig utaztam, amíg le voltak fektetve a sínek.
Amikor először léptem át az északi sarkkört hirtelen halkult el a nyelv is, a kottából kiestek a hangjegyek, és köröttem minden kifehéredett. Onnantól sztereóban hallgattam a csendet, melyhez az ölemben lüktető szívem verte a taktust.
Közben lepergett az életem, olyan gyorsan történt minden, észre sem vettem. Én is, mint itt mindenki – és ebben vagyunk igazán rokonok – végestelen végig vártam valakire, de annyira el voltam foglalva a mindenütt daloló, északi csenddel, hogy észre sem vettem, mikor megérkezett.
