Ötévesen Norvégiából kaptam egy mesekönyvet, és rögvest fennhangon olvasni is kezdtem az Å Ø, Æ betűkkel díszített szöveget úgy, hogy még a magyar ábécét is alig ismertem. Fogalmam sem volt, mit olvasok, csak a boldogságra emlékszem, ahogy ez nyelv körbeölelt engem.
A könyv harmadik oldalánál járva eldöntöttem, hogy megtanulok norvégül, s később majdnem meg is megvalósítottam az elhatározásomat. Majdnem, mert a norvégből svéd lett, a tudás meg időközben megkopott, de ami megmaradt, abba azóta is két kézzel kapaszkodok. Aztán útra keltem és addig utaztam, amíg le voltak fektetve a sínek.
Amikor először léptem át az északi sarkkört hirtelen halkult el a nyelv, a kottából kiestek a hangjegyek, és köröttem szinte minden kifehéredett. Onnantól sztereóban hallgattam a csendet, melyhez az ölemben lüktető szívem verte a taktust.
Közben lepergett az életem, olyan gyorsan történt minden, észre sem vettem. Én is, mint itt mindenki végig vártam valakire, de annyira el voltam foglalva a mindenütt daloló, északi csenddel, hogy észre sem vettem, mikor megérkezett.
