((szerelmesnek lenni csak a Szerelembe lehet, a többi az valami nyavalyás emberi érzelem))
az ember érett fejjel rájön, hogy valójában sosem a személyesbe szeretett bele, hisz mi szeretni való is van egy lassan rohadó, anyagcserére szakosodott, önmaga valóságát javarészt letagadó, és egy halandó testtel azonosító lényben, aki egész életében a feledés italának kortyait böfögi föl? Hogyan is tudnék beleszeretni a káprázatba, a májába, egy az alföldből felbukkanó délibábba?
Rájövünk egy jelenségen, – ez esetben, hogy emberek vagyunk – egy emberen keresztül átszűrődő fény hív a másikhoz, az ismeretlen a formán túl. A szerelem idején végre vakok vagyunk erre a világra, és látva látjuk azt, ami amúgy láthatatlan és megismerhetetlen, de amit az érzékszerveink számára e rettentő érzés mégis befogadhatóvá tesz. Kétarcú létezővel állunk szemben, mely egyszerre néz szembe a világunkkal, de az örökkévalósággal is.
Hazafelé
Furcsa fajzat vagyok, mert csak szerelembe esni tudok, és a búcsúzást nem ismerem.
A másikon keresztül önmagát feltáró végtelen a kedvesem, aki olykor több formán keresztül is megmutatja magát. Mily szerencsés kor ez, hogy emiatt ma már nem küldenek máglyára.
Azt viszont fel nem foghatom, miért éppen az adott alak a kiválasztott, miért és milyen elvek szerint rendez a sors? Miért éppen belé és nem a másikba szeretek bele?
Úgy hiszem, önkény a neve annak a hatalomnak, aki társat választ a tömegből, akin keresztül “meglátom a fényt”, az önnönvaló ragyogását. “Szerelmem feneketlen óceán, soha el nem múló rettenet”, és néha úgy hiszem, az életemmel, az ép eszemmel fizetek ezért.
Mert mit is ért ebből a világ, a férfi, aki hiába keresi magán a felcsillanást, amit felismerek általa. Sokszor nem is érti, mi benne olyan gyönyörű? Hát nem a személye, azt garantálom.
A férjemmel szerencsém van, hisz hamar kiderült, ő sem egy huszonkét éves, ingatag, akkor még leginkább zavaros kislányba szeretett bele negyvenhárom évesen, hanem..
Hanem, abba, ABBA, akiért e képen útra kélt, és akiért az egész élete hazafelé tartó vándorút, lépcsőkön át, sok-sok jelzéssel útközben, hogy el ne tévedjen.
Ablakai talán szerelmesei is, jó, hogy neki is több van.
És, hogy ő is tudja, a halál a mi nagy szerelmünk.
Már jártam az előszobájában, és innen ismerem, mi a szerelem.