Szeretem és tisztelem azon őszinte párokat, akik be merik vallani, ha eljön az a pont az életükben, amikor is egyszer csak elmúlt közöttük a testi vágy, de ez nem kapcsolatuk végét jelentette.
Olyan ez, mintha elhasználták volna a szexualitásra kapott patronokat. Vagy úgy is mondhatnám, a sok testi élmény végül is elérte célját, eggyé váltak, már nincs szükségük a másikba való folyamatos ki és behatolásra – ami még olykor kéjélményt is okoz – hanem az egyik után a másikban maradtak, és onnantól létjogosultságát vesztette a szexuális életük.
De lehetek kicsit direktebb is, mert az sem kizárt, hogy simán csak leamortizálták egymást az együtt eltöltött évek során, túl sokat használták a közös fürdőszobát, válogatták szét a büdös zoknikat edzés után, vagy csak túl sokat ettek a másikból, ami noha a kedvenc ételük, de mindenből megárt a sok.
A baj az, ha ezt az állapotot nem tekintjük természetes helyzetnek, és képtelenek vagyunk kommunikálni róla. A baj az, ha ezek után is kötelességből, energia és frusztrációkivezetésből használjuk a másikat, és ezen a ponton elkezdünk hazudozni. A baj az, ha ilyenkor félrelépünk.
Pedig ez lenne az a hely, ahol végre – meghaladva a nemeinket – el lehetne kezdeni beszélgetni és találkozni mint “szellemnek a szellemmel”.
A “bűnöm” az, mert hát mennyi kritikát is kaptam ezért, és tudom, mi jár az átlagagy fejében, hogy ott, ahol a világ sunyiskodni, hazudozni kezdett, én őszintén szóltam. És ezt nem egy kapcsolatomban tettem, ami egyszer sem volt könnyű, de megtettem, és ma azt “ünneplem”, hogy ezek a férfiak noha már nem a szexuális partnereim, de a barátaim, meg merem kockáztatni a rokonaim lettek, hisz a testiség vérrokonságot teremtett közöttünk.
Éva 2.0, 85*85cm
Lényegében egy adott helyzetben “aszexualizáltuk” a kapcsolatot, amiről ma azt gondolom, a szeretni tudás egy magasabb foka.
Azóta az van, hogy ha veszekszünk is, nem romantikus siránkozásaink miatt, nem a kivel voltál, kire néztél, megcsaltál, nem csaltál, de őt is kívánod kérdéshalmaz mentén gyötörjük egymást, hanem végre a tényleges és lényeges célért élünk. Ami mindkettőnk számára ugyanaz. A másikat elsegíteni a végpontjáig, hogy a halála élete legszebb ünnepe legyen.
A szexus sosem tartozott a “mindennapi teendőim” közé, nem is szerettem ott ölelkezni, ahol egyébként alszom, mosogatok vagy festek. A szexus – melyben Erosz istenének hódolok – életem ünnepe, és ha kell, várok rá akár éveket is.
A testiség olyan nekem, mint faluhelyen a vasárnapi mise, amire kívül-belül kidíszítjük magunkat.
Az érett házasságaink mellé – melyekben közösen cipeljük a hitelt, anyóst, apóst gyereket, betegségeket.. – kötelezővé tenném a szeretőink jelenlétét, akikkel Erosz oltáránál találkozunk, s akiknek az lenne a feladatuk, hogy erőt adjanak a mindennapokhoz. És ahol a feleség megköszönné a férje szeretőjének, hogy szerette a hétvégén, és most egy kivirult, feltöltődött férfit kapott vissza, akivel ő a szexust már évekkel ezelőtt meghaladta, és azóta a férfi benne él.
Jó pár éve egy ismerősöm azt a tanácsot adta, miközben könnyítesz a férjeden fejben már végiggondolhatod a bevásárlási listát. Az ő házasságukat fogadja el a világ, őket, kik csendben tűrnek és hazudnak egymás mellett, én meg itt “magyarázkodok”.