Joseph Beuys (1921-1986)
előadásainak sokaságát, gondolatainak, téziseinek végtelenjét olvashatjuk, hallgathatjuk végig, s mert karizmatikus lény, erőterének mind jobban bűvöletébe kerülhetünk. Elhihetjük, hogy minden ember művész, és a karalábéhámozás is művészet. Külön termet kaphat a véres katéter, a kalapba öntött zsír és a filctekercs a harmadik emeleten a múzeumban, és a takarítónők külön felkészítést kapnak arról, hogy a sarokban hagyott söprű nem takarítóeszköz – szóval, hozzá ne nyúljanak -, hanem különös műremek. És egyre inkább a régmúlt nagyok szorulnak ki a kiállításokról, hogy a Beuys-félék helyet kapjanak. Én is mind nagyobb energiát fektetek abba, hogy a reneszánsz, gótikus nagy művészek mellett megértsem a kortársokat, hogy általuk tisztán lássam a kort, amiben élünk, mert a művészet igenis rendkívül őszinte és világos korlelet.
Ennek okán nem futottam ki egyből a Beuys-tárlatról, amikor először találkoztam vele, hanem megpróbáltam megérteni a műveket. Hisz tudom, egyes modern alkotások anyaggá vált gondolatok, testté lett filozófiák, tehát azon kívül, hogy esztétikai élményt adnak, fel kell, hogy fogjam őket.
Na meg, azért sem futottam ki, noha sok ponton émelyegtem, mert egészében befolyásolódtam a széles körben elterjedt Beuys-legendától, mely szerint miután lelőtték a repülőjét a második világháború idején valahol az akkori Oroszország felett, s tatárok ápolták hónapokon át. A sebeit zsírral kenegették és filcbe pólyálták, és ezért kap különös rangot művészetében e két anyag.
Aztán egyszer csak meghallgattam egy Beuys-kutató előadását, aki lerántotta a leplet a mítoszról, és állítása szerint a tatár sámánok valójában fehér köpenyes, elfáradt orvosok voltak valamelyik orosz közkórházban. Vagyis, hogy e misztikus gyógyulás, melyre Beuys az egész művészetét alapozta – s amire később egy egész düsseldorfi művészeti egyetem épült – kitaláció csupán.
Ezen a ponton irtózatosan zavarba jövök, etikai konfliktusba kerülök, hogy vajon jogunk van-e utólag életünk egyes eseményeivel azt tenni, amit akarunk? Meddig vagyunk szabadok képzeletünk segítségével átrajzolni a tegnapokat, talán azért is, hogy elviselhetővé tegyünk egyes történeteket? Merthogy bőven lehet, hogy ez történt Beuysszal is, a fantázia lemosta a háborúról a gyalázatot, és az orosz közkórház tatár misztériummá lett. A borzalom megtisztult és műtárggyá lett. És végül is ezt teszem én is a művészetemmel.
Talán nekem az egészből csak az őszinteség hiányzik, Joseph Beuys igazán kikacsinthatott volna ránk, és elmondhatta volna az igazságot, mert amit tett velünk az szimpla hazugság. És mintha ez az alaphazugság igenis befolyásolta volna azt a kortárs művészetet, aminek Beuys a szellemi atyja volt, mely legitimizálta (na jó, már Duchamp kezdte), hogy egy sima seprű is van olyan értékes, mint Mona Lisa..Törvényesítette azt, hogy nem szükséges valós, megélt esemény egy-egy műhöz, hogy most már a szomszédba is mehetünk élményért és eladhatjuk úgy, mintha a mienk lenne. Az autentikusság nem alapvető igénye a műnek, már bele lehet hazudni történeteket alkotásokba.
És ahogy fentebb írom, a művészet állapota társadalmunk tükre, így kisstílű magánhazugságaikkal a művészek kiszabadították a szellemet a palackból, és a hazugság az élet része lett, már fel sem háborodunk azon, hogy nem mondunk igazat, hanem arra építünk társadalmakat, államokat. A hazugság leleplezőit pedig kiátkozzuk, nehogy kiderüljenek a turpisságaink.
És nem mondom, hogy ez az “ártatlan” tatáros mese az oka ennek, de mégis azt sejtem a dolgok összefüggenek.