(az elhasznált “egy felső erő fest helyettem” kifejezés ellen)
Ha tényleg ez az egy élet van, elég nagy igazságtalanság azért a vaskornak ennyire a legsötétebb korszakában születni, persze biztos, nem csak egy élet van, sőt, amióta ki vagyok okítva advaita védantából azt is tudom, hogy még ez az egy élet sincs, mert ez is csak káprázat, szóval minek is reklamálok..
Na de akkor is, nehéz szó nélkül hagyni, hogy lehet ilyen pechem, hogy egy ennyire sötét művészeti időszakban élek.. Embert többek között például a kutyájáról, az emberiség állapotát a művészet aktuális helyzetéről meg lehet ítélni, és én szoktam ilyen megfigyeléseket tenni.
Helen Frankenthaler (1928-2011) amerikai fröccsöntő alkotásairól számtalan nagy tanulmány, doktori disszertációs született, a világ legfontosabb múzeumában sorra kiállított, egy kép árából házat veszünk a Balatonnál. Lehet, inkább palotát.
Helen világhírű, elismert alkotó, újító..s aki mást mer állítani, mint a mainstream művészbagázs, az nézze meg magát, ne is álmodjon kiállítóhelyekről. Az mehet vidékre művelődési házakba tárlatokat rendezni. Mutogasd magad a népnek, aki úgysem érti a magasművészetet.
Pollocknak még hittem, abban a fasziban volt valami megszállottság, nála tényleg tétje volt a csöpögtetésnek. Rothkonak is szintúgy átadom magam. Valahogy az első “fröccsöntőkben”, mázolókban még volt valami ösztönös, szigorúan csak önmagukat másoló jelleg, valami Hilma af Klint-féle, megszállott, látnoki ígéret.
De persze nehéz elfeledni Max Ernstet, aki a korlátlan lehetőségek hazájába megérkezve új izmust kezdett tanítani az összeverődött művész csőcseléknek, tényleg elnézést ezért a jellemzésért. De azért, aki hasznosítani tudta Ernst útmutatását – hogy a több évszázadnyi festészeti műremeklés végére úgy tegyük fel a pontot, és alkossunk valami maradandót, hogy vegyünk több tízliternyi színes festéket, és érzésre pacsmagoljuk vele tele a vásznat – azzal kapcsolatban nem tudok finomkodni. És hagyjuk már a legendát, hogy absztrakt expresszionizmus/ akció festészet idején egy “felsőbb erő” veszi át a hatalmat felettünk, és az fest.
Helen sem állított mást – ő is fenső erőkkel kokettált – miután a Pollocknál ellesett technika női szószólója lett.
Aki tényleg be tudja venni, és elhiszi, hogy a “fensőbb erő”, az egykori Rembrandtok, Tizianok és Raffaellok és Caravaggiok után ekképpen nyilatkozik meg, az vessen is magára. Szerintem mindennek megvan a határa, de annak pláne, hogy ezt a jelzős szerkezetet szót mikor vesszük a szánkra.
A botrány talán nem is a képek színvonala, hanem ezen erő effajta profanizálása, ez jelzi számomra a leginkább a modern kori festészet diabolikus jellegét, e szavak, erők kisajátítása.
Amit nem ismerünk, arról jobb, ha hallgatunk, fogalmunk sincs semmiféle felső erőről, festészetben ne filozofáljuk. A kép elmondja, ha a felső erő mondani akar valamit.