12 évnyi szakadatlan keresés után 2006 telén néhai Ervin barátom jógaóráján megláttam Ramana Maharshi és mögötte az Arunácsala hegy fotóját, találkozásunk szerelem volt első látásra, aztán három perc alatt döntést hoztam, ahogy a körülmények összeállnak – ötéves volt a fiam, rendesen be voltam ágyazódva egy budakeszi életbe, – el kell jussak egy olyan élő emberhez, aki a hegy tanítása felé mutat. Így érkeztem meg először – szintén Ervinnek köszönhetően, aki 1995-ben már egyszer megmentette az életem, hogy kellő jógaoktatói tudásával visszahozott a testembe, – 2006 nyarán arra dél-portugál partra, ahol már az első elviselhetetlenül gyönyörű találkozó után választ kaptam kínzó kérdésemre:
Hogyan ihatnék a forrásból akkora kortyot, hogy ne legyek többé szomjas?
Ha kész lettem volna, rögvest át tudtam volna venni a választ, de ma már, mivel rengetek ilyen kérdés-válasz interakciót hallottam, tudom, aligha létezik ember, aki olyan “felkészültségi szinten” lenne, hogy ehhez egy találkozó elég legyen. Sajnos irtózatos az illuzórikus én teljhatalma, és aligha hallja meg az ember saját szíve válaszát.
Magam részéről tudtam, hogy önnön valóságunk kutatása felé létezik egy olyan pont ebben a legbenső sötétben, ahol nem tudok egyedül továbbjutni. S mivel már volt egy halál közeli megtapasztalásom, egyértelmű volt számomra, hogy a vég közelsége sem ad választ a kérdésre! Szerencsémre annyi eszem volt, hogy rengeteg olyan tanítást, írást olvastam, ahol egyértelműsítették, addig a pontig, míg magam testnek hiszem, elengedhetetlen az úton egy szinten testben lévő tanító, aki az igazság felé mutat. És nálam még bőven fennállt ez a helyzet.
Lényegében az életem 2006 nyara óta – átélve a keresők összes gyerekbetegségét, amikor is azt hiszik, már “megvilágosodottak”, mehetnek vissza boldogan élni, és sorolhatnám az összes többi nyavalyát, megismerve az úton levés rettentő kétségeit, a tanítóba vetett időszakos bizalomvesztést, a szangha falu jellegét, az emberi tényezőket, a kiszolgáltatottságot és az összes nehézséget a világ végén, – erről a “keresésről” szól, amiről már így is sokat mondtam, és amiről amúgy beszélni a legnagyobb ízléstelenség részemről. De e fotók miatt kivételt teszek.
Mára óriási tudást halmoztam fel, ami elengedhetetlen kellék ezen az úton, meg tudnék írni egy advaita tankönyvet, ismerem a keresés össze csapdáját, tisztán látom az ujj, a tanító helyét ebben az egészben. Aztán az idén, azt hiszem, úgy március környékén, elkezdtem kidobni magamból a tudást, hogy több helye legyen a szívnek bennem. Most már csak simán lángolok, mely tűz egyszerre éget és melegít is, egyszerre élem át a legelképzelhetetlenebb szenvedélyes szerelmet, de ugyanakkor a leggyötrőbb kínt is. Nem, nem lettem boldogabb, az életem sem került sínre, egyre abszurdabb helyzeteket írok magam köré..sőt azok a bizonyos “vászanák”, a szunnyadó hajlamok úgy támadnák rám általában már hajnalban, hogy nem tudom, hova meneküljek.
Aztán a legváratlanabb helyzetekben csak azt érzem, folynak le a könnyeim, és már a számban érzem a sót. És észnél kell lennem, nehogy úgy öleljem át, hogy összeroppantom, mert időközben az ő teste is öregszik, és egyre illékonyabb..
A szerelmes vagyok kétszavas mondat is csak eltakarja.
És ugye az is egyértelmű a gyönyörű alak is csak elfedi őt, mindannyiunk egyetlen és imádott kedvesét, aki nem ölt testet ebben a világban. De azért az érzékenyeknek kívánom, hogy jól nézzék meg ezeket a képeket
Nagyon köszönöm a CAMOU-festményruháit, Gitam fotóit, de elsősorban Gangának és a lányzóknak a modellkedést.
