Addigra már nagyon megszerettem mélytengeri magányomat, ahol végre meghallottam szívem dobbanását, kettétört világom panaszát, mely egyszerre volt kétségbeesésem szimbóluma, de életben maradásom egyetlen esélye is. Minden pillanatban dönthettem, a dobbanásokat vagy a köztük megbúvó csendet választom. Ebben az elhatározásban kezdődött és végződött szabad akaratom.
Egyik nap váratlan búvár kavart köröttem hullámokat, először csak felszínes pillantást vetettem rá, hisz már sok ilyen lebegő alakot láttam, aki mozdulataival takarja ki a vizet. Ám ahogy jobban odanéztem, feltűnt, mily lehetetlen a jelenléte. Mintha a csillagos égre lett volna felragasztva, ahonnan már rég le kellett volna zuhannia. Sehogy sem jöttem rá, miféle kötőanyag tartja, talán végtelen bizalma.
Az alak felém tartott, de minél közelebb úszott, annál kevesebb esélye volt annak, hogy sikerül találkoznunk, pedig tudtam, csak ő hiányzik e minden pontján önmagammal telített magányban.
Egyik kezét kinyújtotta felém, mintha adni akart volna abból, ami soha nem volt az övé, ám nem tudtam, hogy vehetném át az ajándékát.
Körülnéztem, mégis kire számíthatok itt segítségért. Akkor vettem észre törzsemtől picit eltartva a kezeimet. S, mint aki először nézett végig igazán a testén, ismertem fel bennük egyetlen igazi segítőmet, magamat.
Arcom elé emeltem a két kezem, s egyik tenyerembe, mintha oltalmaznám, belehelyeztem a másikat, hogy a hüvelykujjaim pont elfedjék egymást. Így tudtam átvenni az ajándékomat.