Cirenei Simon is kezdetben ellenkezett. Nem, nem akarom cipelni a másik keresztjét, sóhajtozott, de a nagy tömegben nem volt más lehetősége, csak haladni, haladni előre a vállára tett teherrel. Jó ideig tudni sem akart Jézusról, de aztán lassan az együtt megtett méterek után, átérezte annak sorsát, és minden lépéssel mélyebb együttérzés ébredt benne a szenvedő iránt. Mígnem egyszer csak a másik szenvedését sajátjaként érzékelte, és ezzel minden bizonnyal könnyített Jézus léptein.
Ma, amikor szerintem sorra azt tapasztaljuk, hiába százféle traumafeldolgozó, múlttisztító, elengedő technika, hiába regresszív reinkarnációs társas utak, coachok és terapeuták gomba módra növekedő serege, mégsem vagyunk boldogabbak, és mégsem könnyebbek a terheink. Én úgy hiszem, a legmélyebb terhektől, fájdalmaktól nem véd meg semmiféle kibeszélés, gyógyító technika, sőt ezekről még csak beszélni sem tudunk..
Az egyetlen érdemi emberbaráti cselekedetünk a másik keresztjének cipelésében nyújtott segítség. Csendben, nem okoskodva, tanácsokat adva, hanem vele menetelve a hegytető felé, ahol tudjuk, minden személyes énre halál vár.
Ez az ára a boldogságnak, mert a személyes én és valódi boldogság nem férnek meg együtt, valakinek mennie kell.
Érdemes megnézni a többi szereplő arcát a Bosch festményén, hogy ne legyenek illúzióink, nagyjából ez a mi helyzetünk is. A legtöbben – hiába vannak a közelünkben – cseppet sem foglalkoznak a nehézségeinkkel, és van aki még üt is ránk közben. Szerencsés az az élet, ahol legalább egy ilyen segítőnk van, aki tényleg átérzi a sorsunk, és vállára veszi a keresztünket.
Vajon én hány másik ember keresztcipelésében veszek részt, ezen tűnődöm éppen.