A művészet is egy ideje útelágazásnál áll, és ezt a világméretű, pusztuló tendenciát semmiben sem mérhetjük jobban, mint amilyen állapotban vannak a mostanában készülő alkotások, egyáltalán, milyen céllal születnek. Emlékezik-e itt még valaki a művészet eredeti vállalására, ami nem terápia, személyes kínok zsebkendője és gyóntatófülkéje, hanem kísérlet arra, hogy összekössük a valótlan a valóssal, hogy egyáltalán megpróbáljuk a lehetetlent?
A romlásra, az ember minőségének hígulására, a fajsúlytalanodásra sehol máshol nem lehet ilyen jól rálátni, mint mikor – modern – múzeumban járunk. Valami végérvényesen megváltozott.
Tegnap is átéltem ezt, amikor az első tárlat egy kétméteres forgó fallosszal nyitott, ami előtt olasz turisták fotózkodnak kinyújtott nyelvvel, hej de viccesen. A második teremben pedig egy térdre kényszerített, gyerektestű Hitlerke nézett nagy áhítattal egy Lichtenstein-képet, aki mint bűnösre, kimutatott rá a képről. Míg végigjártam három tárlatot, aláfestésként végignéztem Radics Peti Deutsch-challenges videóját. Pont ennyit is ért ez az egész.
De nekem még szerencsém van, még jó korban élek, talán van még pár olyan másodpercünk éjfél előtt e nagy világi órán, ahol még láthatunk szívből készült, az eget a földdel összekötni vágyó műveket.
Igen, óriási szerencsém volt tegnap, mert a három gyalázatos kiállítás mellett, volt egy negyedik, ami a svéd 19. század végi és 20. század eleji festészetet bemutatta be.
Ha Stockholmban járok, a Moderna Museet ugyanolyan muszáj, mint Pécsen a Csontváry, hiába láttam már sokszor, egyes műveket nem lehet megunni, na mert ez már régen nem a fizikai szem adta látványról szól. A Moderna-ban jó esetben lóg tíz kicsi Hilma af Klint-kép, és csak miattuk megyek be mindig a terembe, a többi képre rá sem nézek. Svédország nem a festészete miatt a kedvenc helyem Európában, nna..
És akkor tegnap, szétzilálva a három modern tárlat után, megkérdezem a teremőrt, hol vannak most a Hilma av Klint-képek, ráadásul svédül, és végre nem angolul válaszolt, szóval jól kezdődött, és berajzolja a térképen a termet, és mondta, most négy van a tíz helyett.
Gyorsan fogtam egy kinyitható múzeumi széket, mert sejtettem, ezt aligha fogom állva kibírni. Hát nem is bírtam, és kétszer háromnegyed órás etapokban, zárásig, csukott szemmel ültem a művek előtt. És egyszer és mindenkorra eltűnt az összes furcsa érzésem Hilma av Klint kapcsán, na mert kritizáltam én már a túlzottnak hitt ezoterikus világképe miatt. De hibáztam, mert az őszinte, szívét a vászon előtt széttáró, önfeladó alkotásait és gondolatiságát összekevertem a new age lebutított ezotériájával.
Igen, az “energiáról” van itt szó, és rég nem a látványról, a képbe festett szándékról, a lehetetlen iránti próbálkozásról, a szerelemről aziránt, aminek éppen csak a bejáratát ismerjük. És arról a tettről, amikor mindez egy vásznon anyagi formát ölt.
A műtárgy egyszerűen konzerválja ezt az erőt. Mintha az alkotás kimentené belőlünk a legnemesebbet, mintha az imáink egy festményben testet öltenének. Az ártatlanságunk, az önfeladásunk leképeződései ezek a képek, és aki érzékenyen eléjük áll (ül), az mintegy magába szívhat ebből egy kicsit, mert ez bizony kelleni fog a hazafelé tartó úton..
Volt tegnap két nagyon nehéz órám, tudtam, hogy igazából máshol kellene lennem fizikálisan, várnom kellett volna valakit az állomáson, aki mégsem szállt fel arra a vonatra, és már reggel óta azon izgultam, hova is fogok bújni a fájdalmam elől. Tudtam, hiába utazok fel Stockholmba, a kín úgyis elkísér. Miután végignéztem az első három kiállítást, tényleg azt éreztem, ennél nyomorultabban már nem érezhetem magam. Majd jött Hilma négy képe, és megmentett.
Aztán már a napon ülve, szerelmes néztem végig, ahogy begurul a Keletibe a vonat, ahol épp nem voltam, de talán lennem kellett volna, de onnantól tudtam, a történetünk abban a térben, ahol Hilma fest, úgyis folyatódik tovább. És bizony újra neki fogok futni, hogy lehozzam azt a találkozást az anyagba, és pont azért, mert már csak talán három másodperc van a világórán hátra éjfélig, mielőtt vége mindennek.
És én szerelmes véget akarok.
