Mára szuperérzékenynek – ami nem kényeskedés, de erről már írtam máskor – hívják a normális embert, az olyat, aki nem visel védőruhát, és abbéli meztelenségében áll a másik elé, ahogyan “teremtetett”. Ám ebben a lemeztelenedésben is léteznek fokozatok.
Különös hibával, hiányossággal érkeztem az életbe, mindig is képtelen voltam magamra illeszteni a világ kínálta mezeket, és amikor kislányként célt kellett találni, hivatást, foglalatosságot, csak azt tudtam megfogalmazni, én szeretnék lenni. Aztán húszévesen meghallgatásra lelt e kérésem, és egyetlen pillanat alatt letépte rólam az élet összes, még rajtam maradt védőruhát, hogy felismerjem, milyen az, ha csak én vagyok. Onnantól esélyem sincs szerepekben pózolni, itt maradtam egyedül, meztelen.
Hányszor is gondoltam azóta, nem ér, meg kellett volna halnom akkor, mindenkinek könnyebb lett volna, de nekem biztosan, nem szabadott volna ilyen védtelen életben maradni, mert ez így leginkább elviselhetetlen.
1994. Aztán húszévesen meghallgatásra lelt e kérésem, és egyetlen pillanat alatt letépte rólam az összes, még rajtam maradt védőruhát. A kép egy nappal az eset után készült.
Azóta mintha nem lenne folytonos vonala a személyiségemnek, ami maradt belőlem, az csak reakció adott helyzetekre. Már csak a világra válaszolok, spontán, zsigerből, szívből. Ám ez a szív nem egy cuki, édes szerv, aki állítólag a szeretet központja. Vagyis pontosan az, csak nem úgy, ahogy a világ hiszi. Ő a valótlanságunk felszámolója, és mivel annak rettentő a mérete, ezért olykor elég kegyetlenek az eszközei..
Nincs esélyem megválogatni a reakcióimat, mert jó esetben erre rendelkezésünkre áll egy a viselkedésünket felülíró én, aki illik, nem illik, udvarias-e, szabad-e, megmondjam-e kérdéskörök mentén kóvályog. Én csak reagálok “szívből”.
Abból a szívből, aki aligha tűri az igaztalanságot, ha hazugságot, elhallgatást, átverést lát, rögvest elővillantja lángpallósát, és odacsap. Esélyem sincs, hogy leállítsam, pedig néha mennyire is jólesne egy őr, aki nem mindig engedi szétáradni rettentő erejét.
Így történhet meg, hogy képes vagyok három percre őríjtő haraggal, szikrázó szemekkel lángot szórni arra, aki elém áll, és hazudik, mismásol, megvezet, megcsal, kihasznál, folytathatnám a sort.
1996 óta testet festek magam köré.
Ám ezek a kitörések nem tartanak tovább, mint pár perc, és csak arra szolgálnak, hogy eltüntessék a másik valótlanságát, és végre találkozzunk. Egyáltalán nem kellemes percek ezek, nekem sem.
És fontos nyomatékosítani, ilyenkor nem a másikra haragszom, nem múlik el az iránta érzett szeretetem, hanem csak a valótlanságát pusztítom el, illetve pusztítja el az a bennem lakó erő, akit fel nem foghatok.
Mindezt azért is írom, mert gyakran kapom azt a bullshit, divatezoterikus tanácsot, hogy gondolkozzak el azon, hogy miért “vonzok” be olyan férfiakat, akik sorra megvezetnek, és valótlanságot állítanak. Azért kérem szépen, mert a világ 99%-ban igaztalan, és maszkok alatt senyved, – és a férfiak ebben élen járnak – de még mindig azért marad a pályáján, mert talán együttérzésből, ez az 1%-nyi meztelen lény is testet ölt. Rettentő hálátlan az ő feladatuk, mert noha szeretetből cselekednek, de keménynek, durvának tűnnek az eszközeik.
Ám a vaskor ezen irtózatos mélyen az anyagba, egy látszatszemélybe zuhant időszakában már nem sokra jutunk simogatással. Ide már lángkard kell.