Személyes énem körbeírására új kifejezést találtam, melyet mentális elváltozás meghatározására használnak, mindenképpen valamire, amit gyógyítani kell, illetve kellene.
A hipervigilancia egy túlzottan éber tudatállapot, állandó készenléti helyzet, melyben soha nem tudunk hátradőlni, hogy kifújjuk magunkat, mert a minden sarokból folyamatosan leselkedő veszélyek miatt félünk, így gondolati szinten, szüntelen veszélyhelyzeteket vizionálva próbáljuk megvédeni magunkat. Persze hiába.
Én is nagyjából tizennyolc órás készenléti állapotba vagyok, hogy abban a hatban végre átadjam az őrszolgálatot annak, aki tényleg vigyáz rám, és akinek tenyerénél nem lehet mélyebbre zuhanni.
A kórisme mögött gyerekkorban elszenvedett sérüléseket, öröklött mintázatokat sejtenek, melyekre a lélekgyógyászok sokféle gyógymódot kínálnak, esetemben ezek körülbelül olyan hathatósak, mint kis vödörrel kimerni az óceánt. Keressek terapeutát, aki hozzám hasonlóan e gyógyíthatatlan kórban szenved, csak letagadja azt, kutassam a traumák okait, alakítsak ki megfelelőbb életkörülményeket. Ja, meg relaxáljak, lazuljak.
Számomra egyetlen egy megoldás létezik e nehézségre, az pedig ennek a minden ponton jelenlévő énnek a demisztifikálása, aki születéstől a halálig egy névvel, címmel, takar el engem, és akinek elvesztésétől én is nagyon félek, mégis a legboldogabb pillanataim azok, amikor megszabadulhatok tőle. Minden egyéb csak a rajtam lévő ruha foltozgatása, ami noha okozhat kellemes helyzeteket, de valódi megoldást nem kínál.
A folyamatos éberség rettentő nehéz és fárasztó állapot, de hát alapvetően emberi mivoltom az, szóval mit is akarok. Hisz hogyan is tudnék ellazulni egy önmaga körül forgó bolygón kitéve a világűrbe, kitépve arról a neve nincs helyről, önmagam mélyén, ahol otthon vagyok. Az éberség nem más, mint folyamatos emlékeztető gyakorlat, ahol életem utolsó percéig az összes tudásomat, megtapasztalásomat összegyűjtve egy olyan pontra koncentrálok, melynek eredője nem ez a világ. Mert ennek hiányában valami elviselhetetlen borzalomban és tébolyban élek.
Okkal félek, hisz végül is csak ezt az egész pakkot, az összes csomagom, beleértve az annyira önmagamnak érzett testem kell még leadnom az életben. S aki erre az aktusra, mint valami laza kis eseményre gondol, az vagy bevett valami ezoterikus pirulát, amivel talmi isteni ént hazudik maga köré, hogy letagadja a félelmet, ami legalapvetőbb emberi bázisunk, vagy professzionális az elfojtó-mechanizmusa.
Az éberség, mely esetemben hiper fokozatra kapcsolt, épp arra szolgál, hogy nehogy egy pillanatra is hátradőljek, és az ideképzelt életemben igyekezzek búvóhelyet keresni. Hanem, hogy éppen ellenkezőleg, minden erőmet bevetve “valódi” védelem után nézzek, és ennek a feladatnak a rám ható stresszfaktora nem kis méretű.
Óriási feladatot kaptunk, amit aligha lehet örömködve végigcsinálni.
A boldogság gyerekbetegség, amit azt hiszem, én soha el sem kaptam.