David Hockney 1937.07.09.- 2026.06.11.
Elképzelem ahogy David Hockney szerelmi csalódását, veszekedését, meg nem értettségét, kitaszítottságát műtermi magányában felvitte a vászonra. És egy nagyon picit könnyebb lett a lelke. Ország-világ előtt felvállalta ezzel azt a tényt, hogy férfit szeret, és ezzel ki is adta azt a másikat. A vászon sokkal elfogadóbb, átérzőbb volt vele, mint a világ, a képeit küldte maga elé, hogy meséljenek helyette.
Miért kellett a festménybe belekeverni a pucér popsijú szeretőjét, miért nem egymás között intéztek el egy-egy beszélgetést? Hát azért mert a művészi lét egyfajta szörnyű muszáj, belülről fojtogató parancs arra, hogy mondjál ki olyan dolgokat, melyekről sokan egyáltalán gondolkozni sem mernek. A művészlét kötelesség, melyet a személy fel nem tartóztathat, ő az össznépi hang, a kollektív tudattalanban lappangó titok. Aminek kimondása miatt aztán a művészt éri támadás, és nem azokat, akik csendben maradnak.
A művészlét a mindannyiunkban szunnyadó legbenső igény, hogy ott mutassuk meg magunkat, ahol a legsérülékenyebbek vagyunk,, a művész sír, kiált, intéz támadást, ha kell helyettünk.
Egy festményt, egy felbukkanni vágyó szöveget, még ha kellemetlen is, nem lehet visszatartani, és művészként igenis vállalnod kell, hogy kijelentéseid, képeid, szövegeid miatt sokan nem fognak szeretni, mert nem maradtál csöndben, mert akkor minden folytatódhatott volna tovább úgy, mint azelőtt, de mióta itt vagy, már semmi sem ugyanaz.
És hála istennek a teremtés – mintegy önmaga meghosszabbításaként – elhelyezte időben és térben a szókimondó, bátor, és valójában végtelen magányos művészeket, akik míg éltek csak az istennel tudtak beszélgetni, mert az emberek általában csak később értették meg őket.
De ők hozták meg mindig a változást, mert a művek sokszor jóval előbb – minthogy a társadalom arra érett lett volna – elkövetkezendő idők vázlatai voltak. És ezért a művész vitte el a balhét egymaga.
Hockney éppen talán egy félrement szerelmeskedés után az ágyból a medencébe beugró szeretőjét is csak most értjük meg, hogy Hockney már nincs velünk..akinek a szívében a füle, az közelmenve a képhez hallja azt a párbeszédet, mely a csobbanás előtt zajlott.
Nagyon fontos párbeszéd az, mindenkinek ajánlott, aki épp azt hiszi emberi erővel megszakíthat egy szerelmi viszonyt. Megsúgom, Hockney a bennünk lakó dölyföt támadja épp meg, nem hiába csobbant a szerető dühében akkorát a medencébe, hogy majdnem szétszakadt.
Hallgassunk a művészeinkre, ne csak haláluk után.
