David Hockney (1937- )
egyik ikonikus műve a művészi lét jelképe, a magát nem kímélő alkotó mozdulata, aki majdnem teljes meztelenségében belemerítkezik a mélybe. Ám a medence méretei egyértelműen jelzik a művészet lehetőségeit, azt, hogy falai vannak, de viszont azon belül szabadon lebeghetünk.
A felszínen álló alak pedig egy átlagos felhasználó a múzeumban, aki csak megáll a mű előtt, és messziről nézi az alkotó a mélyben fel és alá kalimpáló/sikló mozdulatait. Hol így, hol úgy. Egyszer könnyedén, másszor meg erőnek erejével, ám addig, míg csak a parton áll, sosem fogja megérteni mi is van a művön igazán, ahhoz neki is le kéne vetkőzni és alácsobbanni.
Mindig is mondom, a múzeum – és itt nem a modern, vászonra fosós, kurátorok által bántalmazott tárlatokra gondolok, ahol már szinte csak filozófia van kiállítva művek helyett – templom, szentély. Ahol egyes alkotók évszázadok alatt hoztak fel “isteni” mélységükből/magasságukból nekünk üzeneteket.
S egy a művészetet még eredetiben őrző tárlatra pont úgy érdemes belépni, mint mikor vízbe csobbanunk.