nagyon ritkán törlök hozzászólást, de tegnap olyan mélyen megbántotta valaki a számomra legártatlanabb gyönyörűségem, hogy kénytelen voltam megtenni. A tanítómat, az ujjat, aki számomra az Igazi felé mutat, kezdte el gúnyolni, majd ügyetlen magyarázkodásaival csak rontotta a helyzetet. Az esetben még jobban fáj, hogy egy fontos, közeli ismerős, talán kicsit szerelem is volt, akinek (amit sosem szoktam, mert borzasztóan szégyellem) megmutattam, miként dadogok a tanítóm előtt egy videóban. Most is a könnyek jönnek, ahogy írom ezt.
Húszévesen egyetlen pillanat alatt tört darabjaira a látható világ, és ott ahol addig test, elme és érzések, szóval egy én volt, a semmi fedte fel magát. Ám a döbbenet az, hogy mindezeken túl mégis maradt valaki, aki ezt az egészet tanúként felülvigyázta, és végignézte, míg egy furcsa, képzeletbeli térben elkezdik eltemetni a testet.
a nő és novekedés édes kínjai. 2006, 84*84cm
Majd ugyanez a valaki visszahívott a formába, mert ha akkor meghaltam volna, az csak egy szokásos halál marad, ami ellen tiltakoztam. Mert ha valamiben biztos voltam egész kiskorom óta, jól van, ezt az egy életet kibírom az emberek között, de soha többet még egyet, és ezt is csak azért, hogy megtaláljam a jóságos gurut, aki majd útmutatást ad a szabadulás felé. Mert tudtam, amíg emberi formával azonosítom magam, szükségem van egy szintén testben lévő formába, aki a létforgatagból kimutat.
Miután megkaptam a lehetőséget arra, hogy folytassam az életem, semmi más nem izgatott, minthogy megtaláljam azt a tanítót, aki hitelesen, autentikusan el tudja nekem magyarázni, mi történt velem, és ha legközelebb átélek egy hasonló glimpset – a valóság felcsillanasa – azt ne tegyem azt újra glimpsszé.
Két évre rá megismertem a férjem, aki olyan nekem azóta is, mint Keresztelő Szent János, aki csak annyit mondott, várj, én még nem Ő vagyok, de Ő is mindjárt eljő. És tíz évvel a férjemmel való találkozás után, ahogy a néhai Ervinnel botorkáltam a parton a homokban, egyszer csak megláttam egy alakot, akit tízezer éve ismertem, és aki integetett felém. Onnantól, mint valami félőrült futottam felé, és alig vártam, hogy elkezdődjön a hivatalos szatszang a parton, és feltehessem a kérdésem.
Hogyan ihatnék a Forrásból akkora kortyot, hogy ne legyek többé szomjas?
A választ 2006 augusztusában megkaptam, ám azóta nem tudtam teljességgel átvenni, mert a választ nem tudja egy személyes én birtokolni, és még mindig nyújtogatom a kis önző, dölyfös kezeim. Még mindig van bennem valaki, aki azt hiszi, majd itt ő is jól jár.
Húsz éve lesz a nyáron, hogy nem adtam fel a tanítóm lábai mellett ülni és kérdezni. Szánalmas vagyok, olykor kínos, aztán máskor határozott, olykor csak informálódom, de nem és nem és nem untam meg kifejezni magam. Mert annál a párbeszédnél, ami a tanító és köztem van, nem létezik nagyobb gyönyörűség e földtekén.
Az efféle kapcsolata a világmindenség legnagyobb szerelme, senki – még az sem, aki szatszangon mellettem ül – sem éli át, ami bennem ilyenkor lezajlik. Es mindent, de mindent lehet bennem kritizálni, exhibicionista vagyok, infantilis cigánygiccsek a képeim, túltolom a történeteim bemutatását, de ezt a viszonyom nem engedem.
árapály-tengemadár 2006, 84*84cm
Még kezdő keresőként hívtam barátokat, szeretteket magammal, ma már mindenkit csak eltanácsolnék. Addig, amíg nem lépsz be az igazi szatszang terébe, van egy nagyjából biztonságos éned, de onnantól, ha belépsz, nincs visszaút.
Húsz év alatt keresők ezreit láttam, szatszangok tízezreit hallgattam végig, és ennek okán rettentő pontos megkülönböztető képességem van, és egyből leveszem, ki honnan szól, egy szerepből vagy abból a legutolsó, ártatlan énből, aki még keres. Végtelen le tud nyűgözni az őszinte keresők kérdése, de azt is látom, micsoda gyalázatos biznisszé lett az egész. (ja, és hogy lássam, mi van a piacon, e mestervonal egyéb tanítóit is felkerestem, hogy biztos legyek, a nekem megfelelőt találtam meg!!)
A tanítómmal kapcsolatban pedig átéltem az összes gyerekbetegséget, amit mindenki. Az elején én is kívülről nyomtam az advaita védantát, és azt hittem, egy szatszang után megvilágosodtam, és aki nem ezen az úton jár, az alattam van. Aztán jött a fekete leves, sőt azóta ömlik rám hektoszámra.
Szatszangra járni nem wellness üdülés, nem spirituális elvonás, csend, harmónia, béke. Hanem mindennek az ellenkezője. Mert addig, míg egy 1% valóságot is adok a személynek, addig olyan, mintha a bőrömet nyúznák, és ezért üvöltök 20 éve. Itt kár drukkolni nekem, hogy hajrá, nem hagyd abba, Réka, sikerülni fog. Ez nem verseny, sem maraton.
Nem fog sikerülni, vagyis nekem soha, én vagyok ugyanis annak az „ára”, hogy sikerüljön átvenni azt a választ, amit 2006. augusztus 6-án megkaptam már.