Aligha létezik még egy olyan festmény, ami egyszerűségében és nagyszerűségében, szinte naivitásában pontosan azt ábrázolja, ahogy érzem magam. Egy ideig azért nem is szóltam erről, mert meg voltam győződve, mindenki ugyanezt “az idegen világból még utoljára, egyetlen nagy céllal ide érkezett, szárnya szegettséget érzi”, mint én, csak nem mer róla szólni. Aztán fel kellett fogjam, ez egyáltalán nincsen így. Bőven sokaknak sikerült a beilleszkedés, az átverés, az önáltatás ebbe a ketté tört világba, és egyáltalán nem kínozzák magukat napi szinten azzal, de hát hogyan is van innen a kiszabadulás, ami nem a halál.
A beilleszkedést, a teljes anyaggá válást, az angyal eltűnését magunkból ma már szinte az élet minden területén tapasztaljuk. Gazdaság, politika, festészet, irodalom, zeneművészet, tudományok, ám én mégis az elszellemtelenedés alapját az emberi kapcsolatok lezüllésében látom.
Egy egyszer volt, hol nem volt, nem is volt “angyali világban” a szerelem volt az úr, ami létezésünk egyik legártatlanabb, legtisztább jelensége, s amin keresztül nagyon messze látunk, vagy éppen közel. Ő volt a Mester, és a (angyal)tanítványok köré gyűltek, hogy hallgassák az útmutatásait.
Egy egyszer volt, hol nem volt, nem is volt angyali világban “anarchista” berendezkedés honolt, így nem volt szükség fensőbb vezetőre, mert a szerelem – mint legfőbb úr – organikusan, természetesen elrendezte a dolgokat, a kapcsolatokat. A szerelem közkincs volt, mely ha megjelent két vagy három angyalka között, akkor a többiek odasereglettek, és gyönyörködtek e csoda megjelenésében.
Emberi nyelvre ezt úgy fordíthatjuk le, ha a férjem, a barátom szerelmes lett, akkor abban “isteni beavatkozást” sejtettem, és mint szentséget imádtam. És csak akkor szenvedtem, ha ebből az ünnepből ki lettem zárva.
Ám már az anyaméhben – kihallgatva a felnőttek beszédét – megsejtettem, ez bizony egészen másként van az életben. Be is húztam egyből a vészféket, de már nem volt megállás, és ezzel anyámat rettentő veszélynek tettem ki, amibe kis híján bele is halt. Én pedig emiatt összevissza törve érkeztem. Aztán látva, hallva, tapasztalva a duális lét ellenállást, a tömegek önmaguk valódiságáról mit sem sejtő sötétségét persze, hogy én is rettentően beszennyeződtem. Ekkora mocsokban nincs az a jelenség, ami ne veszítene fényéből, tisztaságából.
Ám most, mintha mégis itt világlana bennem a remény, nem lesz ez mindig így, ilyen szárnya szegetten, mióta tudom, hogy Hugo Simberg festményének is megszületett a folytatása.
Pekka Vuori üdvözlete Hugo Simbergnek