A húsvét a legfontosabb ünnepem, ahol napokon át felhangosítva, széles vászonra vetítem rá a legnagyobb bűnömet. Mely szerint én is bedőltem ennek az átverésnek, és elhittem, hogy egy névvel, címmel, nemmel lecímkézett látszatlétező vagyok, hogy komolyan veszem a rajtam hemzsegő paraziták, így az érzelmeim, szunnyadó hajlamaim, tudásom, tudálékosságom, egy szóval az énem teljhatalmát, aki ledöntötte trónjáról az isteni önvalót, és évezredek óta mindenféle történetbe bugyolálva magát ezen kesereg.
A húsvét az egyetlen lehetőségünk az életben, amit természetes ünnepelhetünk mindennap, amikor is egyértelműen a bennünk élő isteni ént választva, abba halálosan beleszeretve, felszámoljuk öntelt, dölyfös, halandó énünket.
A keresztény jelképek nagyszerű szimbólumok, ahol Jézus azon önmagára ébredt részünk, aki elvisz a Mesterhez. Ő a testet öltött tanító, az ujj, aki a valóság felé mutat, oda, aminek gyönyörűségét még soha senki nem mondta ki. A tanítványok árulása, a gecsemáné kert, a keresztünk hordozása és végül a megfeszítés pedig az a hindu hagyományban tapasznak nevezett rettentő, égi tűz jelenléte az életben, ami megszabadít valótlanságunktól.
És ez a rész garantáltam fájni fog, mert túl régóta itt mind együttesen éltetjük a valótlan térhódítását, és a ragaszkodásainktól való megfosztottság olyan, mintha a bőrünket tépnék.
Azoknak, akik pedig valami spirituális-ezoterikus pihenőhelyen ülve azzal vádolnak, hogy túl sokat szenvedek, csak annyit mondanák, egyszer majd megértitek.
Közeleg a feltámadás, de ezt a legutolsó, legnehezebb részt nem úszhatja meg senki sem.
A mai nappal kezdődik a botrányok botránya, ez az árulás, a teljes magunkra maradás ideje. Istenem legyünk rajta minél előbb túl, és jöjjön el harmadnapunk.
Csak ebben a gyötrelemben találkozhatunk emberek, ez az egyetlen igazán igazi rész bennünk.
