A húsvét számomra az év legjelentősebb, és szerencsére a kereskedelem által még nem széjjel használt, a karácsony mellett csendesen megbúvó ünnepe. Ebben a pár napban minden évben esszenciájában élem át az emberi létezés borzalmát, azt a tényt, hogy lehet ezt itt díszíteni, ezoterikusan oldani, toldozgatni, hogy milyen rettentő sötét tájon élünk, melyet joggal hívnak árnyékvilágnak. És melynek egyes egyedül az emberi elme az oka.
Csak ez a fontoskodó, magát trónra ültető, és onnan az istent letaszajtó pökhendi kis semmirekellő a baj.
Jézus jelkép csupán, önnön legártatlanabb részünk szimbóluma, aki már nem az Atya, hanem annak első aspektusa. Ő a test, isten ajándéka, hogy érzékszerveink számára is befogadható legyen az ő csodálatosa birodalma.
Giorgio de Chirico festménye
Húsvétkor minden évben mélyebben és mélyebb átélem létem lehetetlenségét, hogy egy kettétört világból próbálom kiűzni a sötétséget. Hogyan is lehetek ilyen naiv, hisz annak, hogy ez a világ a tudatunkban megjelenik az a feltétele, hogy duális legyen, egyébként nem is tudnánk róla.
Naivan, de közben szinte isteni megszállottsággal hajtva tudom, hogy noha létünk kettős természetű, mégsem lehet kisebb a célunk annál a lehetetlenségénél, hogy kiűzzük a világból a sötétséget, és, hogy aztán csak a fény maradjon, ahol mint darabjaira tört részek nem is létezünk.
Úgy hiszem, hogy valami isteni hiba okán, ebben a fényben élek, és innen egyszerűen elviselhetetlen az, amit az ember magával tesz.
Jó ideje már nem is a másik rajtam elkövetett gyalázata fáj, hanem, hogy ezzel végső soron magával mit tesz, mert én kisírom, kifestem vagy maximum egyszer most már tényleg belehalok a fájdalomba testként, hogy soha többé ne bukkanjak fel e jelenségvilágban, de vele mi lesz? Mi lesz az én édes drága szerelmemmel, aki úgy tűnik, évről évre ugyanazt a mintát ismétli, aki nem tanul, hanem egy jól kivájt, kényelmes menetben vegetál, és engem is ugyanúgy használ csak, mint a többieket. Mi lesz vele azután, hogy rólam évről évre hazudnia kell, hogy az élettársa ne dobja utcára. De ez még hagyján, de mi lesz vele azok után, hogy egyszer csak ebben a hazug, elembertelenedett zűrzavarban még jól is érzi magát?
Az életem régóta nyitott könyv, az írásaim megtörténnek, a festményeim valós események, miért is titkolnám azt, ami csak eltakar, az egész életem.
Ezen a húsvéton sokszorosan fájt amit az ember az istenfiún, istenlányon valódi önismeret híján elkövetett, tegnap úgy hiszem, Jézussal együtt vonaglottam az ember miatt egész nap a kereszten. Aztán ma fél 9-kor reggel meghallottam, mikor visszajöttek a harangok. Ez életem egyetlen szerencséje. De attól a személynek az élet – az ember miatt – továbbra is nagyon fáj.