Most már biztos vagyok, hogy ha a mai kortárs, mainstream alkotókat nevezik művésznek, akkor magamra sürgősen ki kell találnom egy másik titulust. A minap megnéztem pár interjút futtatott művészekkel, és akkor döntöttem el, ettől szigorúan el kell zárkóznom. Pénz és pénz, nagyot mondás, érthetetlen terminus technicusok, magabiztos énbe csomagolt alkotók, siker, vásárok. Sehol egyetlen rés, ahol át lehetne látni az emberbe, annak bizonytalanságába, mert álljon már meg a menet, itt egyikünk sem magabiztos. Ez csak egy mondvacsinált szerep, mi itt mind, két lábon járó létezők csak billegünk, ez a kettéhasadtság erre predesztinál. De valami importált tanból megtanultunk, hogy kell eladni rettentő ürességünk, amit olykor színes, szagos óriásképekbe rejtünk. Mert ugye a kortárs az meganagy, sok-sok méter, kicsit csak az amatőrök festenek.
Ja, én eleve selyemre nem is tudok túl nagy művet létrehozni technikailag, maximum, ha valaki fentről lógatna a felület fölé. Na meg amúgy is egy szuper old school-fajta vagyok, aki számára a művészet semmi más, csak gyakorlás önmagam felszámolására, és az elkészült mű végül is csak mellékterméke annak a folyamatnak, mely eredményét soha senki nem láthatja meg, mégis mindenek előtt és mögött csak az létezik. Ez utóbbi tény, és nem tudom, honnan szedem, de mindenben el lehet bizonytalanítani, de ebben nem.
Hamvas Béla-i tanítvány vagyok művészet szempontjából, akit az egyik ismerősöm itt az egyik írásomnál a nyáron “leoltott rendesen”, valami olyasmit írt, hogy tiniknek való ezoterikus nyammogás a Béla. Én meg amilyen hülye vagyok, nem őt küldtem el egyből az akárhova, hanem még el is gondolkoztam azon, amit ideröfögött. És nagyjából csak mostanra tisztítottam meg magam a mosléktól, amit egyesek félműveltségből, érzéketlenségből, szívtelenségből rám öntenek. De én nem vagyok sem stabil, sem magabiztos, hanem szuper módon befolyásolja a személyem a világ..így egy ilyen hozzászólás is. Szar nekem, tudom.
Béla és Réka számára a művészet az igazságkeresés egyik eszköze, ahol a mű kilátót épít magunk fölé, melyen keresztül ha el nem is hagyhatjuk illuzórikus lényünket, de legalább kiláthatunk annak falai mögül. Szerintünk a művész eredetileg éberséggyakorlatot végzett alkotás közben, amire tudjuk, az utolsó pillanatig szükségünk van, mert végső megszabadulás nincs az életben, rendkívüli állapotok vannak, rendkívüli minőségű tudatállapotok, gyönyörűséges, szubtilis terek. A művészet is csak, mint minden gyakorlás, a peremig visz el, énünk szakadékáig, és nincs az az isten, aki megmondja, hogyan van azután. Aki ilyet állít, annak remélem, mindenki tudja, hol a helye.
Az eredeti művész megszólítható, áttetsző, orientációja univerzális, és a hamvasi imagináció fogalma szerint valódi lénye helyére a semmit képzeli. Beleszeretett a semmi borzasztó gyönyörűsége, és a művei ennek a szerelemnek a érzékszerveink számára is befogadhatóvá tett kisugárzásai. Nem sző festészete köré bonyolult filozófiát, azon kívül, hogy annyit mond, halálosan szerelmes vagyok, és ez a szerelem felégetett rólam minden védőréteget, és itt fekszem előttetek teljesen meztelen. Ki meri ezt bevállalni ma a művészek között?
Én egyet nagyon közelről ismerek.