Keleten járva, és magam részéről főleg Indiáról tudok beszámolni, szinte tapintani lehet a levegőben, miféle rettentő sérüléseket okozott az emberiségnek az, hogy isteninek hazudott, de valójában világi, hatalmi törekvések szabályok közé zárták a szerelmet.
Az utóbbi években egyre több időt töltöttem Indiában, egyelőre csak az Arunácsala hegyig merészkedtem. A hegyet, a Ramana Maharshi-féle önkutatás útját egyáltalán nem tartom indiainak, egyre inkább az az érzésem, szimpla véletlen, hogy a 2,6 billió éves hegy körül éppen az indiai kultúra nőtte ki magát, és hindu környezetben jelent meg leporolva a múlttól, Ramana által felfrissítve a legfontosabb kérdés, hogy ki vagyok én valójában?, mely mondat messze kultúra és vallásfeletti. Sőt egyre inkább az az érzésem, a hegyet lassan sáskamódra ellepő helyi közeg sokkal kevésbé van tisztelettel Arunácsala iránt, mint a nyugatiak. Csak ők hangoskodnak, telefonoznak, kvaterkáznak odafenn, olykor még a barlangba is beengedik ordibáló gyerekeiket. Hu, de jó, hogy azért elég sok nyugati is él itt, és vigyáz a hegyre, mert a „tömegindiai” – ami azért egy jelentős mennyiségű ember – mély lezüllésben van..

Most is itt küzdöm át magam személyem legdurvább dzsungelén, a tét egyre magasabb, a kihívások súlyosbodnak, szóval nem luxusút ez. Szerencsére vannak itt jó ismerőseim, talán barátok is, így ha baj van, legalább az az érzés megvan, hogy van egy háló, ami megtart. Jó ebben a képzetben ringatni magam..
Ám amikor tegnap egy sereg, nyolc-tíz év körüli, helyi kisfiú megállt előttem, miközben fényes nappal az ebédemért bicikliztem, nem az volt az érzésem, hogy véd a háló. Egyből láttam, ahogy az ükapjukig visszamenő, megregulázott szexus, a rettentő elfojtás dühödt parazsa csillant fel a szemükben, a sok kis éhes kan egyetlen nagy, nőt szomjazó pillantássá sűrűsödött, és ahogy együtt rám néztek, bizony a kicsike férfiasságiakat eggyé olvasztva hatalmas ágaskodó fallosszá lettek, ami nőt, nőt akar végre, mert nem bírja tovább azt az évszázados rabigát, amibe kényszerítették őket isteneik nevében.

Ahogy tudatosult, hogy ezek a kis taknyosok nem csak pénzt, csokit, közös fotót akarnak, jól rátapostam a pedálra, és áthajtottam közöttük, tényleg ezer szerencsém, hogy biciklivel voltam, mert szerintem az évszázados elfojtásaikat összeadva, a sok sérelmet, elutasítást egyesítve, hiába voltam fizikailag erősebb egyenként mindnél, együtt akár le is tepertek volna. Így megúsztam annyival, hogy csak a főkolompos csúsztatta a kezét a lábaim közé, és jól odamarkolt.
Magyarul ordibálni kezdtem utánuk, ja pánikban csak az anyanyelvben beszélek, ez kiderült, aztán ahogy megnyugodtam, fogtam egy botot, és utánuk eredtem, azt éreztem első hevülettel, hogy addig verem őket, amíg ki nem szakad belőlük a patriarchátus és a monogámia átka, de úgy eltűntek egy pillanat alatt, hogy nem találtam őket.
Az egész olyan volt, mint mikor megvágod magad, és csak később kezd el vérezni a seb, és a fájdalom is csak aztán érkezik, és mire hazaértem viszont egész testemben remegtem. Be kellett látnom, ebben a rettentő elfojtott tesztoszteron térben egyáltalán nem vagyunk biztonságban nők. És ahogy ott gondolkoztam, megint oda jutottam, ez az elfojtás, a férfi eredendő napszerű, sokfelé, sokféle nőbe áradni vágyó alaptermészetének visszaszorítása valójában az oka az összes hatalmi pótcselekvésnek.
Szóval, hogy minden háború mélyén a természetétől elzárt férfiminőség lakozik.
Írtam a helyi csoportba, fél óra alatt nagyjából egy hadseregnyi nő érkezett segítségemre, sokan megosztották saját hasonló szörnyű élményeiket. Azt tudtam, hogy nagyon kegyetlen az indiai rendőrség, mert ha egy ilyen kislegény a kezeik közé kerül, akkor bizony széjjel verik azt, és addig szégyenítik, bevonva iskolát, szülőket, hogy talán egy életre nyomorulttá teszik..
Aztán ahogy alábbhagyott a remegés, elmentem az imádott tanítóm szamádhi sírjához, aki 2011-ben feláldozta a testét a tűzben, melynek okáról sokféle legenda kering, de elhatároztam, hogy csak „őt” kérdezem meg arról mi is történt tényleg, és tőle kértem segítséget az incidens kapcsán is. Egy ideje azt érzem, érdemben e jelenségvilág aligha ad már választ nekem, úgyhogy meg kell haladjam a határait.
A vele való beszélgetéseimet jegyzem fel eszement irammal itt délelőttönként, remélem, nem gyullad fel a gépem..

Égig érő megerősítést kaptam arra az életútra, hivatásra, melyet sorsfeladatul kaptam, ami a szerelem kiszabadítása a kizárólagosság átkából. Ilyenkor nagyjából csak feküdni lenne jó, annyira elfáradok egy ” beszélgetés”után, hisz az élő tűzben égek.