Nem jövök értelmiségi családból, elsőként jártam egyáltalán egyetemre, aminek a 90-es években még súlya volt, de az összes iskolámat jelentős hátránnyal végeztem, mert klasszikusan nem vagyok okos. Az információk éppen csak átsuhannak rajtam, aligha jegyzek meg dolgokat, és ha vissza kellett adni tananyagot, mindig kínlódtam. Mindkét diplomámmal éppen, hogy átcsúsztam, és kicsit szánakozva is néztek rám a tanárok, vajon ezen képességeivel, ennyi évet elszúrva az egyetemen, majd mit fog csinálni..
Hát onnantól kezdtem el érdemben tanulni, az iskolák csakis vázat adtak, melynek megtöltésére itt van egy egész élet. Pontosan tudtam, ahhoz, hogy a végső nagy művet, az én totális lebontását, demisztifikálásának műveletét, mely miatt megszülettünk, csak úgy végezhetem el, ha felépítek egy megtartó, művelt, tájékozott, tisztán gondolkodni képes ént. Mert igenis a végső nagy munkához először is rendkívüli szellem kell, különben az ember elakad az ezotéria, a spiritualitás, az összeesküvések egyes zsákutcáiban, és majd onnan prédikál, amiből ma bőven látunk példát.
Nem gondolom, hogy az úgy nevezett párválasztásom tudatos döntés volt, mert abban a képlékeny, illékony, huszonéves állapotomban örültem, hogy van egyáltalán egy szoba, ahol megpihentek, de mára biztos ez a lappangó, a jelenségeket megismerni vágyó jellegem vezetett. Noha “szerelmes voltam” – amiről a mai napig nem vagyok biztos, hogy ugyanazt gondolom, mint a romantikus irodalom, mert magát a formát sosem imádtam, meg ahogy kell vágyakoztam, szóval átéltem a párválasztás összes kellékét, de a legfontosabb ok, ami miatt végül igent mondtam, az a másik intellektusa volt. És az a tény, hogy tudunk és akarunk is beszélgetni, mert mindkettőnk számára nyilvánvaló volt, a szó volt itt minden előtt, tehát jó eséllyel majd abból mi is teremthetünk.
Mára egész biztos, hogy az összes akadályt csak és kizárólag annak köszönhetően bontottuk le, hogy érdemben gondolkodunk, és bírunk az anyanyelvünkkel azon a szinten, hogy meglehetősen nehéz helyzeteket is a beszéddel rendezzünk. S miután hála jó istennek, nem kellett ebben a kapcsolatban, mint afféle klasszikus mamma és feleség bezárva élnem, így már érett fejjel megtapasztalhattam olyan kapcsolatokat is, – hogy legyen összehasonlítási alapon, és ha alkotok igenis hiteles, saját forrásból tegyem azt, mert csak az művészet számít számomra, – ahol bizony az illető nem éppen arról volt híres, hogy okos..
De hát a teljes képhez mindenféle férfi kellett..amitől szenvedek is eleget, hisz itt a kellően kipallérozott elme hiányában kilencvenkilenc százalékban a nehéz részeknél jött a kapuzárás, a letiltás, a korlátozás, a durci, pedig a legfontosabb szakasz itt kezdődhetne el. Ám ide bizony haladó, szárnyaló intellektus, kiművelt én szükséges, mely igenis emeli az érzelmi intelligenciát, és bátor szembenézni a legkellemetlenebb énrészekkel is.
Ezen a ponton természetesen az embernek megtartó példaképekre van szüksége, a fiam épp olvassa Simone de Beauvoir A második nemét, hogy időben felkészítse szellemét a megfelelő és érdemi párbeszédre a nővel.. Én is róluk kutatokod, a sokadik filmet nézem e témában. Tudom, hogy de Beauvoir és Sartre kapcsolata sem volt tökéletes, de lenyűgöz egyáltalán az, hogy megpróbáltak egy konvencióktól szabad kapcsolatban élni, melynek a szellem volt a bázisa.