(( a monogámia béklyóiról és a poliamoria szabadságáról))
az emeletes vonaton van egy kedvenc helyem, az összes kocsin képes vagyok végigsétálni amiatt, hogy találjak azon a részen egy szabad helyet, a minap is vagy már a negyedikben jártam, amikor végre megláttam az enyémet. Fontos ez nekem, fél óra utazás megállók nélkül, legalább addig hadd legyek a semmiben.
Szemben velem őszes hajú férfi, nagyjából velem egykorú, magas, vékony, finom férfilény, ritka fajta, egyelőre csak tudatom perifériáján érzékelem. Leülök vele szemben, megnyugszom, zenét hallgatok, magamat hallgatom, jó ott. Aztán lassan körvonalazódik az alakja, jaj milyen szép, mind határozottabban érzékelem. Vastag könyvet olvas, azon tűnődöm, elővegyem-e én is az én vastag könyvemet. Előveszem, legyünk akkor már nagyon giccsesek.
Érzem, hogy érez, de nem néz rám. Néha lopva rápillantok, látom, karikagyűrű van a kezén. Az jut eszembe, jaj szegény, még hisz a szép mesékben, hogy majd örökkön örökké kizárólag te meg én.
Felsejlik az a nap, amikor levettem a gyűrűmet, és az nem akkor volt, amikor először érintett meg egy másik férfi, hanem amikor a gondolata felbukkant annak, hogy a férjem mellett léteznek másik férfiak is, akik hatnak rám. Évekig hatalmas erővel próbáltam elfojtani magamban ezt a tényt, mígnem kiérleltem egy szép kis rák előtti állapotot az elfojtásaimból, és ébren megkínoztak a műtétkor. Így jár – esetemben – az, aki nem időben válaszol a benne felbukkanó kérdésekre. Így jár az, aki nem dübörög a monogámia börtönének falain, ahova a patriarchátus színre lépése óta bezártak minket.
A nyakamon érzem a férfi nagyon óvatos, de perzselő pillantását, amit ahogy visszafordítja a fejét a könyve felé, viszonzok. Egymás kezét, lábát, homlokát nézzük, majd megpihenünk a könyvünkben, de a közvetlen szemkontaktust egy ideig még kerüljük.
Egymásra csak akkor merünk nézni, és csoda szépen elmosolyodni, amikor megáll a vonat, és mindketten leszállunk. Egyszer volt nem is volt örökké tartó pillanat, amikor a mindent látó szem néz ki az emberből, és ránk mosolyog. Isten szeme ez, az önvalóé, legszebb természetünk manifesztációja az anyagban. Szaladnék utána, mert már rettentő erővel kirángattam magam a monogámia béklyóiból, igen, majdnem belepusztultam, de szabad vagyok. De hát ő meg meg van gyűrűzve.
Kinyílik a vonat, és a férfi gyors léptekkel elindul a másik irányba, biztos a feleségére gondol, akinek nagy valószínűség szerint nem fogja elmesélni, hogy látott egy érdekes nőt. Akiről a keresztény anyaszentegyház nem szégyelli azt állítani, hogy a kísértő.
Ezután találkozóm van a férjemmel, az utcán vár, nagy lelkesen futok felé, átölelem, és ez az első, amit elmesélek neki. Képzeld, képzeld, rám nézett az isteni egy emberi szemből, egy pillanat sem kellett, hogy belé szeressek, és ez a szempár velem lesz most már az idők végéig..
Jajmutter mondja, meg kell becsülni az ilyet, gyönyörű..
Hazafelé a buszon a rettentő tömegben egymás mellé ülünk, borzasztó zaj van, egy a társadalmi rendbe kevésbé beilleszkedni tudó csapat fennhangon társalog, senki nem mer megszólalni, jobb a békesség, úgyis az agresszívok az erősebbek. Tűrjük ezt, míg bele nem halunk. Egy fülhallgatónk van csak, az egyiket Károly fülébe dugom, a másikat az enyémbe. Ő választ, Creedence Clearwater Revival-t akar hallgatni. Odahajtom a fejem a vállára, az egyik fülemben a kedvenc száma szól, a másikban a kisebbség löki a hülyeségeit. Most kéne befejezni, így együtt, jut eszembe, ahogy zötykölődik a busz, és soha többé nem bukkanni fel ebben a rettenetben, ahol az isteni pillantást rejtegetni kell azok elől, akiket szeretünk.
Bárcsak egyszer megértené a világ, mit jelent poliamorként élni, és hogy ennek mennyire semmi köze a szexushoz.