Gyönyörűen kialakított, tágas, jól követhető, nagyszerű kiállítás. Eddig a hivatalos rész, és innentől mentőmellényt bekapcsolni.
Mégis az első pillanattól kezdve, hogy belépek, menekülni akarok. Remegés, hidegrázás, pedig akkor még csak öntudatlan érzem, közös, mindannyiunk történetét bemutató tárlatra érkezek, és, hogy hiába hisszük azt, kényelmesen, páholyból nézhetjük végig a kiállítást. Nem, ami itt történik, az elől senki sem menekülhet.
Már az első képek után minden zugból érzem az őrület keserű szagát. Próbálok a képek “felszínébe” kapaszkodni, az élet állítólagos szépségeibe, amivel megvettek engem is, az ecsetkezelésbe, a színekbe, az elnagyolt alakokba, de hiába, már a tóparti háznál ott búvik az érzékeny ember számára a minden résben, a pillanatban lakozó sűrű, sötét, irtózatos fekete, mely ha nem kötjük ki magunkat egy megingathatatlan alaphoz, valamihez, aminek köze sincs a világunkhoz, bizony végzetesen magába ránt az, amit abban a képben tapasztalunk. Az élet borzalmas hazugsága, hogy átörökítették belénk is ez énünk diadalmát és azt, hogy megszülettünk és meghalunk.Aztán amikor feltűnik a Dante-i, éteri szerelem Beatrice alakjában, amikor Gulácsy álombéli szerelmest képzel el a fénytelenség szakadékai fölé, egy lényt, aki talán átvezeti afölött, egy kicsit én is megnyugszom, és reménykedek, hogy még sincs minden előre elrendelve, és átírhatom a kiállítás kimenetelét.
Aztán a rózsatő előtt húsz percet ülök, zenét hallgatok mielőtt elé mernék lépni, megvárom, míg a dallamok egész lényemben letisztítanak, legalábbis akkor úgy hiszem, le lehet itt mosakodni – nem lehet – majd belesétálok a képbe.
Ahogy közeledek felé, egyre erősebb a rózsa illata, és mind irtózatosabb a borzongás, rendben, rendben, jó ez az illat, de el kell jutnom magához a virághoz, minden jelenségen túljutva az illat forrásához. Ez a kép számomra az egész Gulácsy-életmű reménysugara, valójában az egyetlen alkotás, aminek van valami jelenségvilágunkon túlmutató, megváltó jellege. Itt érzem azt, hogy nem kell egy életen át becsapások között élnem, hanem, hogy útközben is felszabadulhatok képzeletem béklyói alól.
De a kép hiába egészében a rózsa után áhítozik, hisz rózsás maga is, amit megjelenít az mégsem több, mint annak az illata csupán. Megyek felé, de nem nyit hozzá utat. Beleverem a vászonba a fejem. Megrekedek az illatnál, amit nem tudok átölelni, jólesik ugyan, de csak egy ideig, aztán már pokolian kínoz az, hogy aminek az előbb annyira örültem, mert már azt hittem megtaláltam valamit, ami igazi, csak egy felcsillanás volt.
A rózsatöves kép mellett rövidke pihenő, a Varázslat című festményen, ahol a rózsa igazsága helyett szeretőre leltünk, egy kis időre becsapjuk magunkat azzal, hogy embert szeretünk ahelyett, hogy megtaláltuk volna a rózsatövet magát. Sebaj, valahogy túl kell élni az életet.
És innentől snitt, a következő résznél már a feladás boldogsága, mit nekem valóság, elleszek a képzeletben, egy kis bor, egy kis módosító, és kezdődhet az újabb utazás, csak tartson ki az ital a végéig. Innentől kezdi el felépíteni a festő a nakonxipáni világot, mintha feladta volna, hogy megtalálja a rózsatőt magát, és fantazmagóriáiban keres menedéket. A huszadik század első felének művészeinek egyik sokat használt megoldását választja. Itt még lehetett ilyet, az őrület mellett dönt, ahelyett, hogy megtalálná azt, hol is van az a virág, melynek illata belengi az első képeket.
De Gulácsynak még elnézzük ezt, honnan is tudhatta volna, hogy a virág megtalálható az életben. De ma már az őrületbe sem menekülhetünk, miután a legsötétebb kornak, melyben élünk, az az igazi szépsége, hogy nyilvánvalóvá lett, hol is van a megoldás. Bizony mára közkincs lett a legutolsó tanítás, a hazafelé vezető út ismert, nincs olyan beszélgetésem lassan, ahol ne prédikálnánk róla. Már csak a valódi tanítvány hiányzik. A tan minden sarkon elérhető, na ez a téboly maga..
Innentől szótár és térkép születik a képzeletbeli országhoz, nekem meg ki kell mennem inni egy teát, mert már fáj a torkom és a fülem. Belebetegszem én is abba, ami történik. A mélypont az, ahogy a legszebb kép elé, a Nakonxipánban esik a hóhoz érve én is elfeledkezek a rózsáról, és amikor a képzeletem legyőzi bennem is a valóságot. Már érzem én is, ahogy hullik rám a hó, ne már…. Bezáródott a kapu a valódi felé, képzeletvilágunk berendezett nekünk egy életet.
Ám nehogy azt higgyük, hogy csak Gulácsy sorsa ez, így vergődünk itt közösen mind, magunk köré vetítünk egy életet, ahol valódinak tűnik az a krva hó, és még élvezzük is, ahogy végigsétálunk az esti fehér tájon. Hiába, hiába nincs szebb az évszakok közül, mint az igazi tél. Ha már élni kell, ha már börtönlakat kattan, legalább legyen tél, értelek Lajos.
Ideérve feladom, innen már engem is csak a legutolsó terem irtózatos fehér fénye hív, és nem hiszek már az utolsó reményt sugalló szerelmes képben sem, ahol ráadásul kitapintható a szenvedély. Ülök még előtte egy kicsit, kiélvezem zuhanó testem kéjélményeit, de jó, de jó, áltatom magam, de hiába kapok egyszerre lángra és folyok széjjel a vágyaktól, boldogságom rövid és képzeletbeli. Engem sem óv meg semmi attól, hogy végigéljem azt a milliárdszor ismételt emberi utat, ahol álomvilágokba zárva, önnön őrületünkbe kergetjük magunkat.
Itt mind egytől egyig őrültek vagyunk, és bolondok házában tengődünk, fantazmagóriáinknak hiszünk, tárgyakra vetítjük rá az egyetlen valóságot, ami a szerelem, és mert rávetítéseink felé nyújtózkodunk, úgyis mindig elvisz tőle az ár, és szépen lassan megfulladunk.
A Gulácsy tárlat mindannyiunk sorsa kihangosítva, nyilvánvalóvá téve. És csak remélem, hogy él a nyolcmilliárd közül egyetlen egy, aki szabad ettől az őrülettől és utat mutat kifelé belőle. Egyedül ez a remény éltet, és miatta nem hiszem el, hogy Nakonxipánban tényleg eshet igazi hó.
