Úristen, Monet szülei még meg sem születtek, és Turner már impresszionistán festett.
Az van ám, hogy pont az ilyen lények hajtják a földet, mert nehogy már azt higgyük, léteznek önmaguktól természeti törvények. A tiszta, őszinte emberi szív a világ benzine, ami pályáján hajtja e bolygót, és addig a korlátig tolja, ahonnan már nincs tovább.
Mert milyen már impresszionistának lenni akkor, amikor még csak nem is létezett e fogalom, és elsőként testesíteni meg a modern festészet szellemét a nagy huszadik századi forradalmak előtt.
De hát mindenfajta megújhodás először a művészetben jelenik meg, a változás az érzékeny alkotólényekbe költözik be. Nem kímélve őket, olykor tudomást sem véve róluk, csak használva életüket. Akiknek aztán kötelességük elhozni az újat, és általában nem vár rájuk szíves fogadtatás.
Ebből a szempontból Turner pályája kivétel, hisz őt már tizennégy évesen kiállították és elismert művész lett. Ám szerintem bőven ketté kell választani a munkásságát, mert létezik egy a kezdeti szelíd, még a korba pompásan beilleszkedő William, és egy azutáni, akit már egyáltalán nem értettek egyből.
De hát hogyan is lehetett volna felfogni azt a hatalmas erőt, mely az angol alkotón keresztül szállt alá az életbe, ahogy a klasszikus, táj utáni ábrázolásból után szinte képről képre jelenik meg a művészetében valami elemi erő.
Érdemes végignézni magunkon is, ahogy egy ideig mi is megpróbáltuk úgy, ahogy anyáinknál láttuk. Aztán, ha hagyjuk magunkat, ha elég szerencsések vagyunk, rajtunk keresztül is végre felsejlik sajátságos természetünk, mely új mintákkal rajzolja tele a világot.
Végre az egyedi, az emberi lélek, az individuum kér bebocsátást a képekre. Az alkotás ennyi elfojtott és fegyelmezett évszázad után sírni, imádni, élvezni, ölelni, remegni, vibrálni akar. Minden takaróréteg nélkül élni természetesen. A meztelen énvaló elsöpri a tájat, kiderül, hogy a tenger, a hegy, a folyó, a völgy nem más, mint lelkünk hatalmassá lett megnyilatkozása. Kiderül, hogy valójában nincs is tenger, se völgy, se folyó, csak benső tájak léteznek, melyek először a művészet történetében fel akarják fedni gyönyörűségüket.
Turner az őrjöngő széltől cibált sziklán fest, a helyen, mely nagyszerűen jelzi az emberi lélek korlátokat nem ismerő természetét. Borzalom ez a védtelenség, de egy ponton túl nem bújhatunk el előle..
Miközben meg milyen szépen és fájdalmasan jelzi a festő utolsó időszaka az amúgy természetes védelemre vágyódást, hisz a története végül is embertelent kér tőle, hogy búvóhely nélkül, sziklaszirten állva bírja ki el ezt a hatalmas nehezet. Jó pár hónappal halála előtt Turner eltűnt, hónapokig keresték, míg ő egy vidéki házban bujdosott. Elmenekült a szikláról egy biztosnak tűnő anyaméhbe.
Hisz ami sorsául jutott, azt hosszú távon nem lehet ennyire egyedül elviselni.
Később, amikor már az impresszionisták másolni jártak hozzá az új izmust, már könnyebb lett volna, együtt könnyebb vinni ezt a hatalmas nehezet, a kiszabadult emberi lelket, de Turner ebből még nem kapott.
Ezért is bízom benne, nem maradok egyedül, mert én is Turner vagyok egy a modern utáni legeslegmodernebb korban, és pontosan tudom, mi vár az emberre, ha nincsenek társai.