ha ma Amstredamba érve odaállunk Az olvasó nő elé csak találgathatunk, mit szeretett volna Vermeer üzenni nekünk ezzel a festménnyel, ám annak röntgenes átvilágítása során felfedeztek egy Cupidot a fenti sarokban, mely gyorsan leleplezi a rejtélyt. Így világossá vált, a fiatal nő mély átéléssel szerelmes levelet olvas. Valami azt súgja, titokban, de ezt csak sejtem. Vegyünk a jobbik variációt, hogy hajadon és szerelme mondatai rendítik meg épp, akivel holnap egymáséi lesznek.
Na de én mégis gyanakodok, mintha a nő éppen csak besurrant volna e félreeső szobába, hogy senki se lássa, mikor titkos udvarlója levelét olvassa, mert talán már házas, vagy az udvarlója az. Az almák az asztalon számomra mindenképp erre utalnak.
Aztán Vermeer megbánta efajta kitárulkozását, és letörölte a nyilakkal lövöldöző puttót, biztos, ami biztos. Az almákat azért otthagyta, jelezve, a nő bűnben jár..Persze csak tippelek, de az jut eszembe, mi van, ha a tizenegy gyerekes mintaapa így vall szerelmet titkos mátkájának. Persze nekem mindig mindenről “ez” jut eszembe.
Fáradt, fülledt, elfojtásoktól terhes kép, és nagyon szomorú, és nekem azt sugallja, hogy megint egy szerelem, amit a kor, a társadalom, a fölénk hazudott és mindenféle parancsban nyomatékosított törvények miatt vissza kell szorítani, mert házas ember, ha szerelmes lesz, bűnben jár.
Szégyenteljes, aljas emberiség, mely már az idők elején elvette tőlünk az egyetlen – igen, az egyetlen eszközt – melyet arra használhatnánk, hogy általa valódiságunkat felfedezzük. Törvénybe zárta, szabályozta a szerelmet, és kitalálta a monogámiát, melynek mára az emberiség jelentős hányada hajbókol. És nem nagyképű vagyok, hanem reális, az igazságot fáj olvasni, tudom. Nekem is rettentően fáj leírni ezt.
az eredeti Vermeer-festmény Cupido-val.
Istent, aki az énvaló/ önvaló szinonimája meg nem érthetjük, istenbe csak beleszerethetünk. A szerelmes szívünk az egyetlen használható eszközünk önnön szakadékunk felé, ahol minden ismert táj után vár ránk az isten. Hiába ima, meditáció, aszkézis, lemondás, önmegtagadás, minden efféle gyakorlat csak az ént csendesíti le, egy időre. A szerelem meg felhangosítja, olyan szenvedélyessé teszi, hogy az aztán önnön tüzében elég.
A szerelem a teremtés legelső alkotása még a vizek és az egek előtt. A szerelem már van, isten még nincs, de emberként a nincset fel nem foghatjuk, így be kell érnünk a szerelmemmel.
És itt jön a baj, a legnehezebb rész. A botrány. Emberi testben felületre van szükségünk, mely a bennünk lakozó szerelmet megjeleníti, és e testben csak egy másik test lehet a vetítővászonunk.
Ki vagyunk szolgáltatva egymásnak. Csak a másik tekintetében látjuk meg istent, csak abban a lényben, akit önkényesen, öntörvényűen a szerelem kiválaszt.
Ezzel egy halandónak szolgáltatjuk ki halhatatlanságunk. Igen, tudom, a szerelem a legveszélyesebb út, nem is használja senki az önkutatás eszközéül, “a védákból is inkább kitépték az idők elején az erről szóló részt”, mert járhatatlannak bizonyult, mégis néhány emlékeznek még erre. De hát hogy lehet halandót halhatatlanul szeretni? Pedig ez az egyetlen esély.