A barátom az év nagy részét Japánban tölti az élettársával, aki előtt titkolnia kell engem. Az a tény, hogy egy ilyen méltatlan helyzetben évek óta túlélek, engem is minősít. Szégyellem magamat magam előtt, hisz amit teszek, az a poliamor rendszerrel szembemegy, és még én prédikálok etikus kapcsolatokról..
Ez idáig két dolog tartott meg ebben a helyzetben, az egyik annak a felülírhatatlan ténye, hogy az életemben a Szerelem az úr, én pedig a szolgálója vagyok, és ahol az ő fényességes uralma felcsillan, én ott helyt állok, még akkor is, ha a történet rám nézve megalázó. Ám nem én leszek az első a történelemben, akit az isteni szolgálata miatt megaláztak.. A Szerelem számomra rettentő hatalom, az isteni Önvaló első és legártatlanabb aspektusa. Milyen esélyeim is lennének hát az ő döntését felülírni?
A másik megtartó erőm pedig az örökké változásban reménykedő énem, akinek esze ágában sem volt a férfit kiűzni a nő mellől, hisz én is házasságban élek, és soha nem gondolnám, hogy majd én, én, én, ez a pökhendi kis látszatlétező – aki halandóságával téveszti össze valódiságát – majd elegendő leszek egy személyben egy férfinek. És ez nem kisebbségi komplexus, hanem tudás, a Férfi eredendő minőségének felismerése, mely árad, áraszt és sokakat beragyog. Pontosabban beragyogna, ha felnőne köréjük egy érett női társadalom, és nem hisztérika kislányok uralnák a rendszert.
Az a reményem tartott meg, hogy majd a japán metaromon – így hívják a poliamoriában a szeretőm barátnőjét, kedvesét – mint értelmes, intelligens, felnőtt ember idővel belátja, hogy a monogámia leáldozott, és új együttélési modellre van szükségünk, ahol akár az év egy részét a férjünkkel nagy szeretetben, a másikat pedig a szerelmünkkel éljük.
De ő mereven a férfit, mint valami megszelídített kandúrt bezárva tartja az “óriási”, ötven négyzetméteres lakásban, és kizár mellőle minden más lehetőséget, a barátom pedig egy hét ottlét után nagyjából már csak nyávogni tud, szóval megint nehezen kommunikálunk, mert én nem értek macskául.
Nem tudom, hogy a monogámia tűzzel-vassal való védelme amúgy nemzeti sajátosság-e, de ilyenfajta lekötözöttséget és rettegést a változástól, ilyenforma szigort és meginghatatlanságot, mint ennél a nemzetnél -melyet tudom, buta dolog egy valakin keresztül szemlélni – most tapasztalok először.
Hogy ne őrüljek meg egy tőlem teljesen idegen néptől, akiről messziről nem látok mást, mint puszta formalitást, álszent hajlongást és megjátszott udvariaskodást, eldöntöttem, félretéve minden rációt, oda kell utazzak, és nem a barátom miatt, hanem, hogy szembenézzek a végpontommal.
Elmondhatatlanul félek, és ezen a ponton is segítséget és biztatást várok azoktól, akik előttem járnak, és beutazták Japánt egyedül. Kérem írjanak.
A másik eszközöm addig, míg meg tudom valósítani az utazást – úgyhogy fogok csinálni akciót a képekkel, mert ez az út sürgős és fontos nekem – hogy addig vázlatrajzokat készítek az első lépésem elé az idegenbe. Szóval a nyári nagy szünet után Japánt festek ismét, ahol megpróbálom egyelőre selymen a két teljesen eltérő virtust – a japánt és magyart – összefonni.
Izgulok. Mert azt tudom, hogy az lesz, amit megfestek.