**Minden élethez saját, egyénre szabott szellemi praxis jár.
Itt az enyémről szólok.
A szellemi tanító, aki ujjával a Mester felé mutat, előnyben részesíti az újító tanítványokat, akik meg merik alkotni a saját, senkitől sem másolt irányukat önnön valódiságuk felé, s a tanító útmutatásait csak vázlatként használják, de a megvalósítás jellegét már önállóan bontják ki. Én meg mindig is szerettem a tanító kedvében járni.
Így azt a számomra születésemmel a szívembe vésett tényt, hogy a szerelem az önvaló – számomra – legközvetlenebb megtapasztalását hozza el, ömagamtól hallottam először. Ilyen nézeteket nem olvastam sehol. Úgy hiszem, a szent iratok is inkább vázlatokat adnak, de a konkrét megvalósítás minden egyes élethez külön jár.
Egy ideje az utam ezen szívbe írt tudásban való olvasás képességének megszerzéséről szól, és annak megvalósításról.
Tehát annyiféle realizációs gyakorlat létezik a végső szakadékig elérve – ahol már mind egyek vagyunk – ahány emberi élet, de közöttük vannak átfedések. Azért is mesélek az enyémről, mert roppant speciális és ritka, magamon kívül még soha sehol nem hallottam. De talán, ha elolvassa valaki, ráismer benne a sajátjára, és akkor már nem kell azt a szörnyűséges magányt éreznie, mint nekem.
Íme hát az önmagamból kimásolt szadhanám, ahol az isteni realizáció a cél!
Miközben tudom, minden gyakorlat csak időhúzás, a Mester nem győzi elégszer hangsúlyozni, Te már most is Az vagy. De a tanítvány – mert lappangó hajlamainak csapdájában él – nem tudja átvenni a Mester szavait, így gyakorlásba kezd. Én is így jártam. És innentől ez a gyakorló út egyéni, és nekünk kell magunkban megtaláni azt az utat, amit még születésünk előtt írtunk a szívünkbe.
Önmagam számára a legkegyetlenebb szádhanát írtam elő, ahol már maga az út a cél, és a gyakorlás is emberfeletti erőt kér. S, hogy egyáltalán követni tudjam saját magam benső útmutatásait, meg kell haladjam emberi mivoltom. Mert ezt az utat nem lehet máshonnan megvalósítani, minthogy valaki bennem – miközben az utat járja – már a célban ül.
A végső igazságot nem ismerhetjük fel tudással, minden megtapasztalás róla is csak időbe vetett, így számomra kihúzásos alapon az maradt, hogy bele kell szeressek az ismeretlenbe. Izzó, vulkanikus szenvedéllyel, forró, éteri kábulattal, ébren álmodva, aludva is éberen. Ez az út nem ismeretlen, gondoljunk csak a szentek Krisztus iránti elragadottságára, mely szenvedély idővel lángba borította őket, vagy a huszadik század óriási alakjára, Ramana Maharshira, akinek élő jelenléte ma is százezreknek ad támaszt, aki pedig az Arunácsala hegybe szeretett bele.
Nálam is a szerelem az eszköz, miként Ramanánál. És ha még neki is szüksége volt egy felületre, amin a szerelmet, az Önvaló a fizikai létbe átszűrődő legközvetlenebb minőségét imádja, el kell fogadjam, én sem tudom istent tárgyi felület nélkül felfogni.
Ám én nem egy mozdulatlan hegyet kaptam, pedig megpróbáltam utánozni Ramana útját, és a Shaktinak elnevezett Visegrádi hegyben imádni az ismeretlent. Ám a visegrádi hegy nem engedte, hogy megnyugodjak a lábánál, és elküldött Indiába, hogy az Arunácsala hegynél feladja nekem a legnagyobb leckét.
Innen kezdődött a saját szívembe írt utam felfedezése, az első olyan szakasz az életemben, ahol nem másolok, még Ramana Maharshit sem.
Mert ugyanis a Hegy lábához érve legkaptam a legnehezebb feladatot. Pedig maradtam volna én is fent a Virupaksha barlangban, kolostorban, apácaként, az életről lemondottan, egy kőtömbként manifesztálódó Shivát imádni, de a saját önmagam felé vezető forgatókönyvem visszaküldött a városba, hogy felfedje előttem az utak legjárhatatlanabbikát.
A Hegy előtt állva, a tehenek, a rikshák, a koldusok, a zaj, a mocsok labirintusában megállt előttem egy motorkerékpár, rajta egy alakkal, akiről hirtelen nem is tudtam, férfi-e vagy nő. S a helyzet nem kevesebbet kért, minthogy az Önvalót ne egy hegyben, ne egy szentben, még csak a tanító ujjában sem, hanem egy emberi halandón keresztül ismerjem fel. És az észak-német zenetanár külsejű alak ártatlanságot tettetve rám mosolygott, én meg végzetesen beleszerettem abba, amit megláttam.
A sorsom ráhelyezett egy útra, ahol minden emberi gyarlósága ellenére egy választásom marad, a benne élő isteninek igent mondjak.. Akkor is, ha meglopja a megjobb barátját, ha éveken át nem vállal fel az élettársa előtt, ha összevissza beszél, hazudozik, és nem látja az irányt. Lényegében egy önmaga körül keringő, a végső irányról csak valamit halványan sejtő férfialakon keresztül fedte fel magát az Ismeretlen, és azt követelte tőlem, bizonyítsam be, hogy tényleg szeretem.
Akkor is amikor majdnem elvérzek, és ténylegesen életveszélyben érzem magam és rákiabálok: szét foglak rombolni, hogy onnantól ravaszul, valami döbbenetes manupulációval mindent ellenem fordítson, és azzal vádolhasson végre, agresszív magatartásommal elértem, hogy elhagyjon.
Szánalmas emberi roncsot, egy traumitizált egoistát kaptam felületként, hogy rajta keresztül az Ismeretlent imádjam, nem egy Hegyet, aki előtt csendben ülhetek. És nem az én kezemben van az, meddig lesz ő a felület, melyen a szerelem felfedi magát. És ez az emberfeletti benne, mert itt bizony mit sem ér a finomka ezoterikusok, pszichológusok tanítgatása. Engedd el, meg a méltóságod. Majd ha Ismeretlen úgy dönt, hogy bebizonyítottam, hogy minden világi mocskon túl Őt választom, majd akkor vagy akkor sem, elenged. Ezt nem tudom. De most még nem ez van.
Ez a bennem lakó isteni követelése, az út, ami az életen át, a férfin keresztül vezet. Az irány, amit évszázadokon át meg akartam úszni. Emiatt menekültem én is szentek lábaihoz, tömegek mantrázta utat ismételtem én is egy guru mellett védelmet keresve, mert az emberen keresztüli istenrealizáció gyakorlatáról tudtam, hogy a legnehezebb, de mégis – és ezt nem tudom még leírni, miért de huszonegyedik században az utolsó legközvetlenebb út. A híd a valamiből a semmibe.
Én járom, szóval, aki szintén, az innentől tudja, nincs egyedül. És most mindennap a Virupaksha barlangban ülök, hogy elviseljem a saját szádhanámat, itt nekem már ember nem segít.