Azt mondják, minden nagy életmű tetemeken, szíveken keresztül vezet. Állítólag a legtöbb nagy alkotó óriás egomán, aki előtt csak a mű elkészülte lebeg, amiért hajlandó beáldozni mindent.
Ez egyrészt nagyszerű, hisz azt tanúsítja, hogy létezik egy nálunk nagyobb ügy, amiért szívesen fizetünk. Ám az a kérdés, a műalkotást vajon beáldozzuk-e egy nagyobb célért, mint a személyes én, vagy a cél az nem több, mint annak diadala, teljhatalma, pöffeszkedése a trónon? Vagy belátjuk, a műalkotás és kiművelt, tehetséges, személyes én csak forgács, és a cél az ismeretlen marad.
J
Jean Tinguelyvel – a vasból készült mozgó szobrok alkotójával – elnézőbb vagyok. Lehet, hogy kívülről ő is átgázolt nőkön, életeken, de vele kapcsolatban – járva a múzeumában, riportokat hallgatva vele – az az érzésem maradt, hogy mindezt szívvel tette, olykor őrjöngő, nehéz karaktere mögött nem volt hátsó szándék, sunyi önös akarat. Jean Tinguely szerintem “jó” ember volt, nyitott szívű, bátor lény, és azt semmi sem jelzi jobban, mint a körötte lévő nők szövetsége. Tulajdonképpen senkit sem klasszikusan hagyott el, csak útközben – ahogy az természetesen lehetne – elkezdett egy másikat is szeretni, ami persze megváltoztatta a korábbi viszonyt, de semmikép sem annak a végét jelentette. És a női aztán egymás támaszai lettek, s mikor Micheline Gigaxtól – egyik szerelem – felkerekedett Jean, egyből jelzett Niki de Saint Phalle-nak, – másik szerelme – készülj, már úton van feléd a “szörny” vagy az édes baba, attól függően, aznap Jeannak milyen kedve volt.
Niki de Saint Phalle-lal
Jean csak azt akarta felrobbantani, ami álságos volt, képmutató és semmiképp sem igazi, a tizenkilencedik századból itt maradt, pállott családmodellt és párkapcsolati börtönt, persze az újjal még ő sem volt kész, de legalább próbálkozott, gondolkozott. Ami avítt az vesszen, éljen az anarchizmus, az önmagát kormányzó nélkül kormányzó világ, ami szervesen irányítódik egy ismeretlen akarat alatt. S ha nem nyúlunk bele a szuperegoista, hatalmaskodó énünkkel, ha hagyjuk, hogy csak folyjon-folyjon a szeretet, anélkül, hogy meg akarnánk szabni, mekkora legyen a medre, akkor olyanná válhatna a világ, mint az amúgy teljesen használhatatlan, vasból, acélból, drótból készült, senkinek sem kellő szobrai, melyek mégis együtt és egyben működtették a sok kacatot, a sok kis részt, ént.
Neki csak el kellett indítani a gépet, megteremteni az első ütközést, találkozást, és onnan szinte önmagától működött az egész. S, mint isteni tanúnak felügyelnie kellett a gépeket, hogy általuk, belőlük meg tudjon születni a legszebb eszmény. Hogy együtt, egyként zakatoljunk a legszebb, de elképzelhetetlen cél felé, a felesleget felrobbantva, kidobva, önmagunk salakjától megszabadulva.
S míg a tegnap taglalt Max Ernst művekben lehet, hogy ott van az egész huszadik század történelme, művészeti átalakulásának lenyomata, és Max pompás intellektussal tolmácsolja is művein keresztül az emberiség egyik legborzalmasabb évszázadát. És tudom, látom, Max festményei újítóak, izmust teremtőek, mégsem szeretem őket.
Mert Max Ernst művészetében maga Max diadala a cél, itt pedig Jeannál a művei félreállítják őt, lenyomják a trónról.
Tinguely csak azért kellett, hogy megadja a kezdő lökést, és az ismeretlen folytassa azt.
Te csak kezdd el, kéri az isten, én majd bevégzem. Ez számomra Jean – talán így sosem megfogalmazott, de számomra nyilvánvaló – ars poeticája.
