Igyekszem az összes német, náci témájú filmet mindig megnézni, és itt a hangsúly a németen van. Ez a film amúgy nem volt egy kiemelkedő, de a téma mellett mégsem lehet csak úgy továbbmenni.
Lenyűgöz ugyanis a németek bátorsága, hogy szembe mertek nézni felmenőikkel. Pár évtizede még egészen biztos, minden családban volt egy a rendszernek behódoló nagypapa, és itt nem volt más választás, mint ebbe a gyalázatba alá kellett merülni, és minden egyes németnek kimondani, ez nem én vagyok. A németek múltfeldolgozása példa lehetne egyéni sorsok retteneteibe való alászállásra is.
Ezekkel a filmekkel szeretem magam nap mint nap emlékeztetni, egy olyan évszázadnak a gyermeke vagyok, ahol egész alakjában testet öltött az ördög. És ezért szenvedek mindennap, itt senkinek semmi oka örömködni, a boldogság emberi testben gyerekbetegség, de kevesen akarnak felnőni.
Noha tudom, hogy az ördög sem más, mint istennek egy teremtménye ugyanúgy, mint az angyal. Az ördög nem más, mint a teremtőt a trónról ledöntő én, aki rájött arra, elég csak fordítani egyet a szvasztika forgásirányán, és ugyanazt a szelet kapja, mint a világokat létrehozó fény..
Ebből a filmből is kitűnik, Hitler nem egy “ember” volt, hanem mögötte igenis a rossz irányba forgatott isteni erő állt, és innen pontosan érthető, Goebbels is miként olvadt szinte szét előtte, noha Hitler nem keveset kért tőle, mint a szerelmét. Végül odaadta, hogy a diktátor felé nyithassa ki teljes szívét.
A náci tisztekben pont jól látható, amúgy milyen magatartást kérne tőlünk a szellemi mester, aki a valóság felé mutat. Micsoda ízig-vérig odaszentelődés kell ahhoz, hogy meglássuk az isten országát, vagy az ördögét egy tanításban.
Erőterekről van itt szó, rég nem emberekről.
És persze, én is látom, kísérteties a náci kor hasonlósága a jelennel, az pedig tény, amit a filmvégi, a táborokat túlélő hölgy mond, hogy ne legyenek illúzióink, ami egyszer megtörtént, újra meg fog történni.
Mégis e kijelentéssel szembemegyek, no mert tudok az emberi faj lassú, de biztos “istenesülési” folyamatáról, tudom, elég abszurd erről a káli juga legmélyén írni. Noha nem tagadom, hogy akár ugyanabba a folyóba lépünk itt össznépileg.
Ami viszont más lesz, hogy mi, akik belelépünk, már nem ugyanazon a megvalósítottsági, szellem által átvilágosítottsági szinten leszünk, mint száz éve, mert itt már egyre többen hallottunk arról, hogy az életből van valódi kijárat, és minden szenvedés ellenére, az életnek egyetlen biztos célja van.
Amiről mindenki tud, csak soha senki nem tudta még kimondani, de napról napra egyre erőteljesebben világlik a jelenségek mögött.
