(ismeretlen orosz festő műve, a 17.századból, Stockholm Nemzeti Múzeum, 1614-es terem)
(Jézus nagyszüleivel találkoztam, ahol nagyapa megtapossa nagyanyát, ejha)
Még élek, és ez amúgy önmagában elég az örömre, de csakis egyetlen okból, hogy felkészüljek..Az életnek magában nem tudok örülni, képtelen kielégíteni bármi is, aminek illúzió a természete. Ám abszurd módon mégis a káprázatként – aki vagyok e testemben – kell megtalálni a valóságosat. Ez az egyetlen oka, célja és értelme az életemnek.
Nagyon szeretem az ikonokat, tegnap óriási szerencsémre, miután végigvándoroltam több száz festészeti évszázadot, betévedtem egy eldugott kis terembe, ami a plafontól a padlóig tele voltak velük a falak. Rögtön szét is nyitottam a kiállítási székemet, hogy először is csukott szemmel megpihenjek közöttük.
Az ikon nem csak e világi műtárgy, hanem út e térből e téren túlra, kivezet az időből, az énből. S noha az ikont is az ismert szentábrázolások takarják el, de koncentráltan a látvány mögé nézve, itt rögtön felfedi magát a műtárgy “átjárótermészete”.
Az ikon noha tárgynak tűnik, de sokkal inkább energia már, nagyobb része nem látható az anyagban. Az ikon nem kiállítási tárgy, igazából nincs is rajta sok néznivaló a testi szemmel, sokkal inkább elmélyülésünket, önkutatásunkat segítő objektum. És a vizsgálatának egyetlen célja van, hogy megleljük, ki is festette..
S ahogy e kis teremben ücsörögve végre megnyugodtam, de csak azért, mert elfelejtettem magamat – hisz nekem semmi okom a nyugalomra – vettem észre egészen fent, a plafon alá függesztve a kedvencemet, akiért tudom, hogy betévedtem ide.
Joachim és Anna találkozása ez, a isteni anya, Mária megfoganásának tudomásul vétele. A csoda testet öltése, az öröklét áttörése az anyagba, az egyetlen ok, amire várakozva érdemes itt maradni még.
Anna már idős asszony – jaj, ezek szerint én is az vagyok, mert kb egyidősek vagyunk – megtudja, hogy gyermeket vár, Mária már méhében növekszik, hogy beteljesítse, ami meg van írva.
A már húsz éve házas Joachim és Anna első valódi találkozása ez, a csodában, e nem e világi kinyilatkoztatásban.
De azért ne örüljünk annyira, nézzük csak meg alaposabban a képet. S persze tudjuk, hogy az ikont festő kéz végén nem világi akarat van, azért ide is beleszólt az ember, az egyház.
És Joachim személyében jól megtaposta a nőt, ami mi más is lenne, mint a férfi az asszonyon uralkodni vágyó természete. Hát elárultad magad férfi, de tudod mit, én majd megvalósítom ezt az ölelést teljességében az életben, és nem hagyom magam.
Át fogom ölelni Joachimot, várok rá, már úton van felém. És az ölelésünkben már nem lesz annyi emberi akarat sem, mint a tegnap látott műtárgyon.
Megfestem hát ezt az ikont az életemmel.