Itt mindannyian sellők vagyunk, vagyis igazából sem a földhöz, sem a vízhez/éghez tartozó magányos lények, s az élet végső soron azzal a dilemmával megy el, hogy hova is soroljuk magunkat.
De félretéve e jelképet, inkább arról van szó, hogy elhisszük-e azt a születésünkkel kapott örökséget, hogy “csak” egy névvel, nemmel, címmel lepecsételt emberi test, történet vagyunk. Vagy valami szerencse vagy szerencsétlenség – attól függ, honnan nézzük – okán megkérdőjelezzük e sziklaszilárdnak tűnő tényt, és felfedezzük, hogy jé, deréktől lefelé pikkelyesek vagyunk.
Vagyis rákérdezünk származásunkra, az én mibenlétére, s pillanatok alatt, a választ követve, befelé haladva gyönyörű, mélysötét térbe jutunk, ahol egyszer csak tovatűnik emberi egzisztenciánk.
Az élet talán legnagyobb bűne, hogy végestelen végig az emberi élet egyedüli valóságosságáért kampányol, hogy már óvodában azt a házi feladatot kapjuk, hogy rajzold le, mi leszel, ha nagy leszel, hogy szerepek szövögetésével, minket eltakaró díszletek barkácsolásával megy el ez a pár évtized, ahelyett, hogy a születés pillanatában felsikoltó én teljhatalmát vizsgálnánk meg már egészen fiatalkortól kezdve.
És csak azért építenénk fel minél hamarabb egy érett, értelmes, intelligens személyiséget, hogy aztán neki a legmegfelelőbb eszközei legyenek kéznél ahhoz, hogy a megkezdje énje mibenlétének kutatását.
Végül is egészen a végéig két irányba dolgozunk, ha időben észhez kapunk, hogy mire megy ki ez az egész. Az egyik a személy folyamatos fejlesztése, tudása, érzelmi intelligenciája, műveltsége pallérozása, de csakis abból a célból, hogy mind hatékonyabban kezdhessen hozzá ennek az egész cirkusznak, az énnek a demisztifikálására.