Állandó kérdés bennem az, mi tesz egy alkotást “igazivá”, miért van az, hogy általában már a második percben, noha még fogalmam sincs, a film hova fog kilyukadni, “érzem”, amit látok? Valami rögvest áthat általa, ami nem megfogható. Mintha tényleg létezne bennem egy érzékszerv, mely a másik szándékát érzi, még mielőtt abból konkrét tárgy lenne, alkotás. Valami, amit csak a maga ártatlanságában, makulátlanságában szabadna bemutatni a világnak, és aminek közelében félre kellene, mint személy, amennyire lehet állni.
És ha ez sikerül, akkor már ahogy feljön a főcím, érzékelhető egyfajta jelenlét a filmben, hogy valami ott van, a mű által manifesztálódik, ami több, mint az élet köröttünk.
A film elérte a célját, a művészet kiemelte a percet az időből, kimerevített, megörökített valamit, és annak immáron helye van a halhatatlanok között, ami nem kis érték. Létezik ennél nagyobb életterv? Úgy itt lenni, úgy mozogni, hogy az életünk művé érjen, és elfoglalhassa helyét e halhatatlanok csarnokában? De ehhez őszintén kell élni, aztán abból alkotni, annyit állítani, ahol épp állunk, és soha nem hazudni magunkat többnek, mint amit megvalósítottunk.
Ám ezek is csak kellékek. Mert ezen a ponton szükségeltetik az “isten”, aki jónak, értékesnek, igazinak, önfeltárónak tartja a művet annyira, hogy aztán áthassa önmagával azt, és akkor másfél órán át, míg tart a mozi, vele nézek farkasszemet, és nem értem, nem értem, hogy mi ez.
Hiába cannes-i nagydíjak, hollywoodi szuperprodukciók, ötvennek kinéző nyolcvanéves sztárok a vásznon, hiába technikai bravúr, mágikus realista ábrázolás, sok szálon futó, sokak által megírt forgatókönyv, hogy az mind tarkább legyen, valami a mai filmből kiveszett, és csak elvétve, nagyon elvétve érzem azt, mint amit a Kék angyalnál egyből.
És ez talán azért is van, mert ma mind többet foglalkozunk magunkkal, és istennel alig, jó dolgunkban széjjel terápiázzuk a személyt, azt akarjuk fényesre pucolni, egészségessé jógázni, etetni, díszíteni.. De hát ebben a kultikus énkorszakban jó ideje a személy ül a trónon, és ez a botrány áthat mára mindent, és a művészetet is mind inkább.
És a filmről. Egyre csak azt kérdeztem, Lola miért megy bele ebbe a méltatlan helyzetbe, miért van szüksége erre a kispolgárnál is kispolgáribb szánalmas véglényre? Egyáltalán érzett-e egy pillanatig is őszinte érzéseket iránta, vagy csak a férfit rettentő vizsga elé akarta állítani? Szóval, hogy Lola lecke volt, aki akkurátusan tépte le a férfi maszkjait, és ezzel együtt bemutatta, micsoda szerepek alatt sínylődik ez az egész megjátszós, szigorú, fegyelmezett patriarchális rendszer? Hogy a rendet, a szigort, a katonai bevetéseket, a háborút, a gyárakat, az egész apparátust valójában egyetlen jó szóért lecserélné a férfi? Mert minden élet, ami nem a szerelemről szól csak elterelő mechanizmus? Hogy a csaták, a hatalom ittasság mélyén összetört, szeretetet, szerelmet szomjazó szívek dobognak, akik egész élete arról szól, hogy elfedjék ezt a tényt.
De Lola jön, és mint isteni kéz letépi a szerepeket. Ha szerencsénk van, mi is átéltünk már ilyet, és onnan eredeti ártatlanságunkban, meztelenségünkben élhetünk, ha nem halunk bele egyből abba, hogy találkozunk magunkkal egy Lolán át.
Aki látta a szerelmet és nem halt bele egyből, azt mondja, kék színe van.
