A tegnapi írásban radikális voltam, hangos, talán támadó. Törölnöm kéne, de a hibákat is itthagyom. Felkavart a film, az állítása. Pontosabban a film nem állít semmit, csak bemutatja, amit történt. De most nem kezdem újra..erről hosszan írtam az első blogban. Itt kettővel korábban.
Elnézést kérek, ha bárki pszichológust megsértek, ha olykor kirohanok az egyes segítő szakmák felé. Természetesen, akinek nem inge, úgysem veszi magára. Mindennek megvan a létjogosultsága ebben a világban, a pszichológiának is, talán ahol baj van, hogy egyes jelenségek nem a megfelelő polcon vannak.
Hogy a “legfelső polcot” egyre kevésbé hagyjuk szabadon, oda nem ülhet fel az én. És a pszichológia az énnel, a lélekkel foglalkozik, és akik vagyunk valójában, akiből felbukkanunk, az még csak az én, a lélek sem.
Ha az emberi pszichére gondolok, végtelen mélységű meredélyt látok, melynek úgy hiszem, mi emberek egyes találmányainkkal, hipnózis, ilyen-olyan technika, ezoterikusan szólva előző életbeli utazás tényleg éppen csak a peremét érinthetjük. Amit ember emberért megtehet maximum annyi, hogy segít neki áttörni azt a gátat, hogy önnön végtelen hatalmassága felé elinduljon. És szembenézzen azzal, hogy halhatatlan, aki nem az én.
A pszichológia az én olvasatomban annyit tehet, hogy megerősíti, támogatja az ént. Afféle kezdőcsomag, ami viszont
elengedhetetlen! Igen, az út elején talán kötelező is. Ad egy kis hamuba sült pogácsát, három napi elemózsiát, ami biztos, hogy kevés lesz az útra önmagunk felé.
A jó pszichológus ismeri a helyét, és felkészít az irgalommal való találkozásra. Egy kicsit összetoldozza azt, ami soha nem lesz egész, az emberi ént, akinek töredékes a mivolta. Nem hiszi, hogy gyógyítani tud, maximum fércelni, mert az emberi élet maga gyógyíthatatlan betegség.
És továbbra is azt gondolom, a “legmélyebbre” egymásban az a kettő (három, négy..mert ugye a világ egyszer úgyis poliamor lesz, fel fogunk nőni oda) jut el, aki szeret. Az egymás szemében felcsillanó ismeretlen a gyógyszer, (ultimate medicine),és senki ember nem tudja követni ezt a tekintetet..
Egy ponton elveszítjük magunk elől, és a szerelem nélkülünk hatol bele a másikba..
Nekem szerencsém van, és nem azért mert hu de tehetséges lennék, de úgy alakult, hogy bennem az ismeretlen felé elinduló szerelem olykor festményekkel üzen..Misztikus ez így leírva, de körülbelül így élem meg azt, hogy lassan harminc éve festek. Úgy érzem, egy ponton túl semmiféle eszköz nem tud továbbhatolni bennem az irgalom felé, csak a művészet. Ez lehet másnál más, bár Hamvas megírta, ebben a sötét korban, a művészet maradt az utolsó híd..Nem tudom, én ezt ismerem csak.
Ezért merem írni, nekem a művészet és a szerelem a terápiám, és szerelmeim, a sok gyönyörű férfi pedig a terapeutáim. Nélkülük már feladtam volna.