Különös idők voltak, a világ addig sosem látott díszleteket épített fel találkozásunk ürügyén. Bezárt, kizárt, eltorlaszolt, elsötétített. De a külső nehezítések ellenére minden nappal fokozottabban éreztem egyre erősödő jelenlétét. Nem volt kellemes, piszkált, szurkált, aztán napokra elbújt, úgy tűnt, érdektelenséget tettet, közben meg lehet, éppen én szaladtam el előle. Először csak aprócska foltnak tűnt a horizonton, később délibábnak hittem, fényből a messzibe festett, hol megjelelő s eltűnő alaknak. Amikor közelebb ért ismertem fel, hogy talán mégis ugyanabból az anyagból vagyunk, ő sem szellő, sem hegyi patak, hanem pont ember, mint én.

Hónapokkal ezelőtt már úgy tűnt nagyon közel van, de aztán, mint aki meggondolta magát, visszakozni kezdett és hátrább lépett, noha le nem vette rólam a szemét, de már tőlem ellentétes irányba haladt.

Onnantól majd belepusztultam a hiányába, s csak arra vágytam, bárcsak meg sem ismertem volna..Majd amikor már nem is számítottam rá, ismét közeledni kezdett, attól a perctől viszont megállíthatatlanul és éppen felém. Nem is csak felém, belém. S amikor leült velem szembe, hogy tekintetével végre megsemmisítsen engem és a világot köröttem, egyetlen pillanattal tűntem el benne.

Ha akkor valaki megleste volna mozdulataimat, egy a légüres térbe nyúlkáló női alakot lát. Hisz ha megpróbálom átölelni, soha el nem érhetem.

Szerelemnek hívjuk azt a jelenséget, mely a valójában 634millió kilométerre lévő tárgyakat egy adott pontból szemlélve közelinek látja, s kik ennek az önkényesen kiválasztott helyszínnek, itt éppen a Föld bolygónak köszönhetően, úgy tűnik találkozhatnak, sőt eggyé is lehetnek.