úgy hiszem, mindenkinek van egy benső tartópontja, egy tengely, egy oszlop, amihez odakötözte önmagát az élet elején, és aminél semmi, ami megjelenik, nem lehet fontosabb Az élet pedig nagyjából nem szól másról, mint azokról a veszélyekről, melyek e köteléket el akarják szakítani.
Halandó mivoltam szerelmes odaláncolása ez halhatatlanságomhoz, a személy szenvedélye az önvaló iránt, mely a születéssel alámerül az életbe, és emberi kapcsolatok által tükröződik. Igen, tudom, ez az igazi akadálypálya. Férfiakba, nőkbe szeretünk bele, ők az emlékeztetői e szövetségnek. Pontosabban az embereken keresztül szeretünk bele a szívünk mélyén, az idő elején megkötetett szövetségbe.
Ahogy a világi szerelemmel bánunk, megmutatja, milyen állapotban van e benső szövetségünk. Tökéletes teszt a másikról, hogyan bánsz az életben a szerelemmel megmutatja ki vagy, hol tartasz.
Kabir és lánya, Kamali története jut eszembe, ahol a lány bárddal állt apja házának bejárata előtt, és a látogatók fejét kérte a vele való találkozásért, mert a szent elé nem járulhattunk személyként.
Természetesen egy teszt volt ez Kamali részéről, nem akart ő vérengzést, ám az, hogy aznap, hogy őrt állt, végül senki sem jutott el apja lábához, megmutatta, ki mennyire is gondolta komolyan a találkozást. A kapuhoz érve mindenkinek eszébe jutott, hogy valami fontosabb dolga van, mint a szent – akinek felfoghatatlan gyönyörűségéhez ebben a világban a szerelem hasonílt a legjobban – a háztartás, a beteg gyerek, a munka, az anyós.
Pont ezt élem át, ha körülnézek a világban, mennyi ígéret, mennyi szép szó „szerelem” idején, micsoda erőfeszítés arra, hogy e hatalmas erő segítségével végre önmagunk kilátójába másszunk, de amikor az tényleg valamit kér, akkor jönnek a kifogások. Egy egész focicsapatot össze tudnék állítani a köröttem, az elmúlt évtizekben felbukkanó férfiakból, akik hu, de lelkesek voltak, míg a bennem élő Kamali nem állt őrt a kapuban, és azt hitték, majd ingyenes lesz a ki és bejárkálás a szentélyhez. Ám amikor rájöttek arra, a belépésnek ára van, a legtöbb elkullogott, vagy agresszívnak nevezett engem.
Az vagyok, de csak azért, mert nekem az idő elején kötetett szövetségem a legfontosabb.
Mindig, amikor elvesztek egy lelkes szerelmest, meghasad bennem valami, semmi eszközöm arra, hogy lehet ezen túltenni magam. Ám közben meg a kifogásokat gyártók sötétsége kell háttérként ahhoz, hogy lássam a saját fényemet, vagyis a fényt, ami nem az enyém, de ami bennem is él, és 52 éven át kitartott, és mindig a szerelmet választotta, és nem a kifogást.