Miután végigrángatott a sorsom a szinte csak színjátékban, szerepekben, elfojtásban, fegyelemben élni képes, és amúgy valódi mélységeit, meztelenségét parlagon hagyó, és vegetálásra kárhoztató Japánban, az utolsó nap megannyi hányattatás után magához rendelt az istennő.
Ő, aki hozzám hasonlóan jelenség csupán, mert van, mert kimondható és megnevezhető. A semmi egyik arcra, de aki minőségében, esszenciájában mégis minden tárgy közül a legjobban hasonlít arra, aki teremtette, és akire ha csak rágondolok, máris önmagam szakadékánál landolok.
Majd pisztolyt fogott rám, hogy orosz rulettezzen velem. És csak akkor ismertem meg a töltényét, amikor meghúzta a ravaszt.
Míg a lábainál kuporogtam, egy időre lemosta rólam énségemet, és mint jóságos tanító átvette vele az együttérzés művészetének tananyagát, hogy miután elválok tőle soha ne gondoljak többé rá és embertársaimra tőlem különálló létezőként, s a tükör előtt állva, lássak végre.
Amikor a repülő megérkezett Budapestre, az első gondolatom az volt, hogy ugye velem jött, ugye kiszabadítottam Japánból..
Elsőként Európa legszebb orcáját mutattam meg neki, a rettentő, huszadik századi világégés előtti utolsó nagy aranykori fellángolást, a Jugendstilt. A találkozás örömére Kannon istennőt szecessziós ünneplőbe öltöztettem, hogy ezzel végérvényesen lebontsam a falat a kiáradást, a szabadságot, a természetességet hírből sem ismerő Japán és tűzről pattant, kiáradó, magyaros természetem között.
