(szándékosan használom ezt a szót, melyet csak a nyolcvanas években használtunk emigrálás, az ország elhagyásának kifejezésére)
az, hogy valójában mi a legmélyebb vágyunk, sokáig nem is tudjuk, ám anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, ez a vágyunk az, ami bevonzza a történéseket. És ahogy útközben felépülnek köröttünk életünk díszletei, melyek ezen öntudatlan vágy következményei, a díszleteket megvizsgálva, értelmezve kezdünk rájönni arra, mi is lehet a legmélyebb életkívánságunk.
Így csak sokkal később, amikor már jócskán benne voltam a házasságban – gyerekem volt, amikorra már alaposan meg is törtünk, mint pár, hogy egészen új alakon építsük fel szövetségünk, egy olyanon, amit nem érint az élet – kezdtem rájönni arra, hogy nem férjet, férfit, gyereket, hivatást akartam, mint legmélyebb vágyat, hanem ezek csupán eszközök voltak ahhoz, hogy ezt a legelső sóvargó óhajt magamban manifesztáljam. Azt a lángoló akarást, hogy ezzel az élettel most már tényleg túljussak a káprázaton.
Szóval a férj ennek a vágynak volt alárendelve. És ezért is tűrtem, toleráltam sokkal többet neki, mert noha a történetben töredékes volt ő is, mint minden, ami megjelenik, de ezen végső vágyam felé hajtott egész lénye. tekintete, választásai, magánya, benső tüze.
Azt valahogy mindig tudtam, a jelenségek világában a herceg gebén érkezik, és nem fehér lovon, mert ez itt a siralom völgye, itt minden herceg ütött-kopott, sérült, sokat harcolt. Meg azt is tudtam, hogy a férfi-női kapcsolat, ahogy a tanítás mondja, a hardest tapas ( तपस्), a legnehezebb önsanyargató tűz, ami kiégeti a valótlanságot, szóval én erre az egészre, hogy itt senkivel sem könnyű, nagyon fel voltam készülve.
Mekkora szerencse, hogy a házasságunkból egészében kimaradt ez a ma divatos pszichológizálás, nem nyomasztottuk egymást gyorstalpos lélekgyógyászati tudással, nem címkéztük a másikat sem neortikusnak, sem adhs-nak, sem narcisztikusak, és tojtunk magasról a traumkötésre és a sématérpiára. Láttuk, ismertük a másik csomagját, és inkább összekötöttük a két gebét, mert hercegnőnek sem volt lova, és elindultunk olykor egy úton, máskor egymástól eltávolodva, de mégis ugyanazon cél felé.
Ma negyvenöt éve annak, hogy az akkor huszonnyolc éves Károly, négy éve jogász, aki mert túlképzett volt, nem vették fel matróznak, befizetett egy háromnapos müncheni IBUSZ-útra. A táskájában, hogy ne tűnjön fel, hogy nem tervez visszajönni, csak három napi váltóruhát vitt, és egy József Attila kötetet, a megspórolt ötszáz német márkáját a varrókészlete cérnaspulnijába rejtette. A vámosnak szerencsére nem lett gyanús, három napra, miért visz tűt és cérnát magával.
Münchenben eltöltött három gyötrelmes-gyönyörű napot a szerelmével, aki Németországig kísérte, a lány négy év szerelmi szövetség után visszajött, Károly pedig bedobott öt márkát az egyik utcai telefonba, és tíz év után felhívta gyerekkori szomszédját, akiről úgy hallotta, kint él, és azt mondta neki, szia Péter, itt vagyok Münchenben, tudsz segíteni? Nem akarok visszamenni Budapestre. Péter azt válaszolta, gyere, és meg is volt a beszélgetés ötven centből.. A maradékból meg aztán a szüleit tárcsázta..
Később Sigrid is segített, ahol festeni és írni kezdett, aztán a Deutsche Welle magyar szerkesztősége, így még tisztes állása is lett, ahol meg tudta beszélni a főnökkel, hogy inkább két ember helyett is dolgozik délelőtt, csak engedje el 3 körül, ne kelljen végigülnie hatig a napot, ha kész van előbb, mert otthon várják a regényei és a festményei.
1996-ban érkeztem a történetbe, a sorsom engem is a Deutsche Welléhez irányított, ahol három hónapig gyakornokként tettem-vettem, de inkább csak lebegtem. Akkor két évvel voltam a halál közeli élményem után, és sehogyan sem tudtam stabilan visszacsatlakozni a testembe. A legváratlanabb pillanatokban magam mellett álltam, és nem tudtam, hogyan térjek vissza a formába. De eszem ágában sem lett volna odadobni magam valamilyen terápiára, mert tudtam, itt csak az tud segíteni, aki amit élek, végigjárta..
A testen túli lebegések csillapítása miatt döntöttem úgy, hogy akkor riporter (is) leszek, ha nagy leszek, hátha egy ilyen gyakorlati munka majd segít leföldelni magam. Nem segített.
Károly mellett festeni kezdtem, az segített, és később az élet. Az, hogy elindult egymás mellett a két gebén herceg és hercegnő, és az, hogy noha személyes szinten nem is lehettünk volna különbözőbbek, a két csont és bőr jószág ugyanazon cél felé tartott a horizonton túlra. És tart ma is, mert ennek nincs vége, mint ahogy a szenvedélyes szeretetünknek sincs vége, ami húsz éve elbírja, hogy másokat is szeretünk egymáson kívül, mert ez a természet rendje.
Csak az énnek van vége.
Alapvetően szenvedésként élem meg az életet, és ennek oka nem csak az én készülékemben van, de életem szerencséje, hogy mégis egy olyan lényhez csatlakoztam, akinek életére példaként tekintek. Most így 30 év távlatából azt gondolom, ez az, ami összetart ilyen hosszú időn át két embert.
Ja és persze az, hogy kilenc év után kiengedtük a szerelmünket a patriarchátus teremtette börtönből, amit monogámiának hívnak. Ezer és egy szerencsénkre, ennek hiányában minden bizonnyal elválunk, meggyűlöljük egymást, kettévágjuk házat, gyereket, jaj nekem, nem kérek a világ tanácsaiból, mert nagyjából ezt javasolta volna.