Az élet egyik abszurditása, hogy nagy eséllyel a hozzánk legtávolabb található emberi univerzumokba szeretünk bele. Az életnek – noha létének pont az a feltétele, hogy kettős – úgy tűnik mégis van egy afféle lehetetlen próbálkozása, hogy ki akarja békíteni az ellentétek. Egyesíteni vágyja a kettőt, még akkor is, ha tudja, hogy az felbukkanásának a végét jelenti, hisz csak addig van élet, míg a kettő is létezik.
Huszonkét évesen már egyszer lesújtott rám a sors annyiban, hogy felfedte előttem a teremtésvilág legelső és legmakulátlanabb létezőjét, a szerelmet egy tőlem végtelen kilométer milliárdokra lévő kisbolygó iránt, akit Zalai Károlynak hívnak. Itt nem arról volt szó, hogy akarjuk-e vagy sem egymást, hogy kényelmes ez-e nekünk, avagy szenvedünk, hanem arról, hogy a sorsunk a másik által meg van pecsételve. Többször ott álltam a bőröndöm előtt egy idegen országban, és pakoltam, mert azt éreztem, ezt a terhet, ezt a tőlem ennyire idegenséget nem viselem el. És nem azért maradtam, mert erős voltam, ami sosem voltam amúgy, hanem mert nem volt más lehetőségem. Bepakoltam ugyan a bőröndöt, de a sors aztán kipakolt helyettem, és megszégyenülve visszaballagtam elé, és bevallottam, nem tudom megtenni, valamily erő nem engedi.
De ugyanilyen érzésem volt akkor is, amikor egy a kezdeteknél még sokkal nehezebb helyzetben álltunk, ahol már gyerekünk volt, házunk, közös munkánk, alkotói vállalásunk, szóval ott, ahol már rendesen összenőttünk a fizikai térben is. A világ azon a ponton ahol azt tanácsolná, válj el, rohanj el, dobd ki, ami nem működik, vegyél újat, ne bajlódj a javítással, sem volt erőnk elszakadni. Pedig ott már egy pár éves gyerekkel a karomon rohantam ki zokniban a hóba, és menekültem át a szomszédba, mert annyira féltem a szűretlen férfierővel találkozni, ami létezik. Marssal! Igen, addigra a köztünk lévő ellentét életveszélyessé lett.
Ám itt sem az tartott minket együtt, mert együtt akartunk maradni, hanem mert így volt megírva, az isten kötötte össze, és nekünk ezen a helyen esélyünk sem volt.
Talán itt, de lehet, hogy még sokkal később, még néhány majdnem gyilkos nap után, láttam be, el kell hát végre indulnom felé, össze kell szednem a legutolsó erőtartalékaimat, és végighallgatni azt, az ő térfeléről nézve, mi nem stimmel velem. Nem tudom, mi történt, de elindultam, de hozzá sosem jutottam el azóta sem, a másik mindig másik marad. De mert irtózatos szerencsém volt, ezen a ponton ő is úgy döntött, hogy elindul felém, hátha félúton megtaláljuk az igazságot.
Itt már – ahogy ezt írom – csak a könnyek jönnek. Az igazságról szerettem volna szólni, de nem tudok..Ám azt tudom, hogy létezik, és a kettő között lakik valahol félúton.
Azóta az élet – mert ugye a mi megoldásunk az volt, hogy kinyitjuk a házasságunk ott ahol elviselhetetlenné vált a monogámia világokat meghódító rémuralma, és másokat is felveszünk a hajónkra, és ezt hívjuk mi poliamoriának, ezt a közös egymást segítő, egy hajóban úszó szövetséget – több hasonló helyzetet is teremtett. És tudom, mert egyszer már sikerrel jártam, bíznom kell a legszebb irányban, ami a másik szíve közepe felé vezet, de aztán egy ponton mégis csak megáll, és ott csendben marad.
Ott majd a sors eldönti. És az lesz nekünk a legjobb.