tegnap a Goethe Intézetben ((ááh, de rég is jártam arra, micsoda egy csodás, európai hely!!, de jó is, hogy német szakra jártam, visszahozta az emlékét annak a kornak, amikor a bölcsészettudomány még érték volt..)) végül egymagam ültem a moziban, mert a hirtelen programváltozás miatt egy Käthe Kollwitz-játékfilm került levetítésre.
Käthe az egyik nagy kedvencem, az a fajta erőmegtestesülés, aki farkasszemet mer nézni a fájdalommal. Mellette nem kell végre magyarázkodnom, hogy nem, nem szenvedésre “gyúrok”, sőt az identitásomat sem az határozza meg, hogy fáj, hanem nem kendőzöm el azt a tényt, amit egész kiskorom óta tudok, hogy a siralom völgyében öltöttem testet, de az “utolsót”, az “biztos”.
És végre arra használom egyedül és igazán ezt az életet, amire való, a végső kiszabadulásra az életforgatagból. Pontosan erre való ez a hely, amiért még az istenek és az angyalok is sorban állnak emberi testért. Úgyhogy nagyon is megbecsülöm ezt a lehetőségemet.
1914 szilvesztere, Käthe Kollwitz fia boldogan koccint a menyasszonyával az esküvőre, és Péter egy évre rá már halott. Őt is elkapta az első világháborús őrület, és megannyi társával önkéntesként vonult be a mészárszékbe.
Käthe eztán elkötelezetten beállt a szenvedők közé, és a halál, a szenvedés portréfestőjévé/ grafikusává/szobrászává lett. Szemtől szembe ábrázolta a a világot leuraló gonosz diadalát, melyet a modern kori spiritualitás oly nagy erővel el akar leplezni, ezért is tartom az ördög egyik megnyilvánulásának, mert manapság már az ördög is rózsaszínre festette magát, füstölőzik és kántál, mára már tényleg ember legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni az igazat a hamistól.
Száz év alatt az ördög is megtanulta, miként válik szinte leleplezhetetlenné, hogyan kell eljátszani, hogy szeret, tartja a teret, traumát old, aztán fizess..
Käthe Kollwitz ereje emberfeletti, ő nekem cirenei Simon, aki odament a legmélyebbre zuhantakhoz, azokhoz, akik a sorsukat cipelik a vállukon, ami “felszántja” a lelket, mert itt egyikünk sem érzi jól magát teljességként a dualitásban.
Leült melléjük és anélkül, hogy kidíszítette volna, megfestette őket legszörnyűbb ínségükben. A gyermekeit a golyózáporban körbeölelő anyát, a fiát sirató családot, az éhező koldust, a rettegőket, és a halottak százféle arcát.
Nem szépített, nem szépelgett, nem játszotta a jótét lelket, mint én is, hogy majd a festészetemmel lemosom a gyalázatot, hanem egy az egyben bemutatta azt, ami van. Hogy szörnyű háború az élet.
És ezzel a legtöbbet tette, mert már a művel tárgyiasította a szenvedést. Nem oldotta meg, de amikor a fiát sirató anya a képre nézett, mint egy ideiglenes magára vett ruhát, látta meg önmagát, a fiát sirató nő-jelmezt.
Käthe még csak nem is vette le a hátáról a keresztet, hanem rámutatott a művel arra, hogy a kereszt nem is valóságos.