Käthe Kollwitz a képeivel semmilyen ponton nem szolgálja a művészet talán eredeti célját, mely az utolsó, még ép híd halandó és el nem múló önmagunk között. Műveivel mélyen az anyagba, egyszeri életünkbe döngöl, és minden ponton azt kiáltja, az életben nincs remény. De úgy érzi, meg kell örökítenie az emberi történelem talán legsötétebb, legreménytelenebb időszakát, e legtávolabbi pontot a talán egyszer létezett, vagy bennünk mindig létező aranykortól, látleletet kell hagynia egy eljövendő kornak, hogy majd lássák, ilyen is volt egyszer ez a világ.

Évek óta nagy szenvedéllyel vetem bele magam művészsorsokba, ilyenkor egy ideig a kiválasztott alkotóval vagyok, és jelképesen átköltözöm univerzumába. Hisz társakra vágyom ebben a hatalmas semmiben, ami jelenséggel teli és ahol élünk. Míg fiatalon ráértem megvárni, hogy a véletlen küld elém barátokat, most már én megyek eléjük tudatosan. Az élet második felében már nem válogatok, hogy az illető barát innen van vagy már az életen túlról, mert hiszem, hogy az alkotók egy nagy közös családot alkotnak, melyet nem választ el a halál. Hisz a hátrahagyott műveiken keresztül most is itt vannak közöttünk, képeik őrzik lényegük. Sőt olykor közelebb is van hozzám az egy-egy festményben lakó alkotói esszencia, mint egy barátban, aki épp mellettem áll. Mert a testről már egy ideje tudjuk ugye, hogy csak elválaszt..

És az örömhír az, hogy a művészet birodalmában oszlik kollektív, eredeti magányunk.

Száz éve ilyentájt, amikor Käthe alkotott, már javában dúlt a művészet első valóban jelentős forradalma, amikor is, nem csak egy évszázadokon át regnáló művészeti irányzatot felváltott egy másik, hanem a meglévő egy ponton túl szinte követhetetlen sokféle izmussá esett szét. Az én, a személy első igazi kiáltása volt ez az időszak, mely már nyomot hagyott a vásznon is. Érdekes lenne gyorsított filmben végignézni, ahogy tíz év alatt ugyanaz a festmény hogyan alakul át impresszionistából kubistává, majd expresszionistává, futuristává, és nem is sorolom tovább. Ebben a forradalmi korszakban alkotott Käthe Kollwitz is, aki viszont mintha nem is tudott volna erről a forrongásról a vásznon, hisz egész életében hű maradt kezdeti ábrázolásmódjához. Kész stílussal érkezett, és az életét nem azzal töltötte el, hogy megkeresse, melyik izmus illik hozzá, hogyan bontsa a látványt tovább, neki csak rajzképességét használva le kellett festenie, amit a világban lát.

Sorsa eleve predesztinálta arra, hogy mindenhol fájdalmat lásson. Harmadik gyerekként érkezett, ám első két testvére születése után korán meghalt, így sötét gyászfészekbe született. Ám saját legnagyobb tragédiája kisebbik fia elvesztése volt, aki önkéntesként vonult be az első világháborúba, mint sok más idealista fiatal akkortájt, akinek fogalma sem volt még arról, mi is a háború. A tizennyolc éves Peter két héttel azután, hogy az édesanyja elköszönt tőle az állomáson, már nem élt. Onnantól Käthe még közelebb ment a szenvedéshez, szinte belé költözött, mintegy minden nappal közelebb hívva ezzel magához a saját halálát is. Tudatosan, kitartóan készült az elmúlására, s nem akarta magát becsapni azzal, hogy lerövidíti az agóniát. Mintha beleállt volna abba a rettenetes ténybe, hogy haldoklásunk születésünkkel kezdődik, és ez a pár évtized nem más, mint feladatokkal tarkított lassú elmúlásunk. A meztelen élet megörökítésének művészete az övé, melyben emléket állít e különleges fajnak, mely az ember, aki önmaga gyilkosa.

Ám ezen elsőre jéghideg, borzalmas képek közelében mégis meleg van és lüktetés. És mindez azért, mert Käthe a vérével festette meg ezeket a képeket, semmit sem akart megtartani magának, egész lényét adta oda az egyes műveinek. S bár borzalmas témájú képek ezek mind, mégis gyönyörűek, mert nincs bennük semmi cicoma, semmi művészieskedő allűr, sem hatásvadászat, olyanok, mint a november végi fák gyönyörű, érett meztelensége.

Käthe egész életében történetünk legvégén állva üres tenyerét tartja felénk, és megmutatja, nincs semmim, az életem sem az enyém. Ám ehhez a bölcsességhez eljutni fájdalmas út, de Käthe végigjárta és feljegyezte ennek minden részét, s talán, amikor eljutunk életünk egy-egy valóban válságos részéhez, eszünkbe juthat itt, nem vagyunk egyedül, jártak már itt előttünk.

Kollwitz művészetének volt egy hangosan politikus jellege is, ahol nyilvánvalóvá tette a fennálló rezsimmel szembeni gyűlöletét. Képei olykor figyelemfelkeltő szövegekkel, kiáltásokkal teleírt, a náci rémuralommal szembemenő plakátok. Innen egyértelmű, hogy a harmincas évek Németországában ő is az elfajzottak – entartete Kunst – közé került. És sajnos élete vége sem szerencsés, mert Käthe nem élhette meg a rendszer teljes pusztulását, Hitler öngyilkossága előtt nem sokkal halt meg.

Vajon feloldható-e a művészettel az élet okozta sok-sok nyomorúság? Aligha, de legalább, amíg alkotunk sokkal kevésbé fáj.